Reccs&LOL

Ma este barátommal való beszélgetés kapcsán megindult sok minden bennem. Igen, szóba került a pénz, mint fogalom, mint szabadság, mint éltető erő, mint szükséges jó, mint szükséges rossz, mint értékrend romboló, mint életcél. Már ismerjük annyira egymást, hogy tudtuk, -de azért meg is erősítettük-, hogy alapvetően nem temérdek vagyon felhalmozására törekszik egyikünk sem. Nem mintha nem vágynék a Maslow-féle piramis bizonyos körű beteljesedésére, de a túlzott is luxust nehezen tudnám elképzelni magam körül. Egyelőre legalábbis így érzek…

Aztán a beszélgetés kapcsán eszembe jutott egy matematikus (G. Perelman), aki Szentpéterváron él rendkívül egyszerű körülmények között egy kis panellakásban az édesanyjával, és egy matematikai bizonyításával híres lett. 2002-ben feltette „csak úgy” az internetre elméletét, kikerülve mindenféle hivatalos publikálást. Pedig 1 millió USA dollár volt a díj, ami valljuk be, még az alapvetően nem materiális embereknek is meglehetősen csábító. Megtalálták a tudóst, és megpróbálták neki átadni a méltán megérdemelt jutalmat a bizonyításáért, de ő több ízben visszautasította azt. Állította, hogy neki nem a pénz a fontos, bőven elég az, ha a teóriája helytálló. Pontosan így fogalmazott: " A díj teljesen irreleváns számomra. Ha a bizonyítás helyes, nincs szükség külön elismerésre. [...] Nem tartom nagy hőstettnek, hogy visszautasítottam a díjat. Sem a munkámban, sem a személyemben nincs semmi érdekes. Azok, akik a felhajtást csinálják, nem a barátaim." -tette hozzá.

Ha végig gondoljuk az ő egyedi történetét, és szembeállítjuk őt a nagy átlaggal, szöges ellentét rajzolódik ki elénk. Legtöbbünk görcsösen ragaszkodik az anyagi javakhoz, míg másokat mindenféle tárgyiasult, vagy pénzben mérhető forma totálisan hidegen hagy. Az előző, a pénzzel szemben teljesen érdektelen zseni kapcsán eszembe jutottak az egyes országok olyan őslakosai és vallási csoportjai, úgy mint a Haka táncot járó maorik Új-Zélandon, a túlnyomó részt nyomorúságos körülmények között élő aboriginalok Ausztráliában, a vadászó inuitok, a törzsekben élő indiánok, a technofób amisok…stb. A közös bennük csupán annyi, hogy szociológiai értelemben egy-egy relatíve szűk csoport tagjai; és alapvetően szerintem a hovatartozás pillérein nyugszik az életük, s nem pedig a 21. század anyagiasságán. Furcsa ezt észlelni egy olyan világban, ahol már egy jó ideje ennek pont az ellenkezője lett fontos.

Persze a mostani világban is lehet élni. Nyilván. Nem is akárhogy. Csak mindennek ára van. A pénz ára az idő, az idő ára az emberi kapcsolatok, az emberi kapcsolatok ára az egészség és a boldogság (mint átfogó, globális fogalom). És bezárul a kör, melynek komponensei –talán túlzás nélkül mondhatjuk-, hogy a világ mozgatórugói… Furcsa azért, nem? Úgy értem az, hogy bizonyos emberek elképesztő vágyat éreznek az iránt, hogy minimum másfél millió forintos TV-jük legyen a modern nappalijuk lángvörös falán. Valaki meg úgy éli le az egész életét, hogy a technológia minden egyes vívmányát abszolút kizárja. (Persze kétségkívül vannak olyanok is nyilván, akik úgymond „beleszülettek” bizonyos szituációkba, azonban most elsősorban nem róluk beszélek).

De hogy visszakanyarodjak a lényegre, a bejegyzés elején említett tudós reakcióját nagy értetlenséggel fogadta  -nyilván nem véletlenül- a sajtó. És első látásra furcsa is nagyon, és talán legtöbbünknek az jut eszébe, hogy „ez tuti nem normális, szegény; bizonyára zaccos”. De ha még jobban belegondolunk: miért is? Mert van egy olyan ember, aki semmi pénzért sem vehető meg? Vagy mert van, akinek a pénz -bármennyi legyen is az- semmit sem jelent? Csakis és kizárólag a neki tetsző és fontos dolognak él? Akkor most ki a bolond? Ő vagy mi?

Kicsik, törékenyek, véznák és első látásra igen gyengék. Ugyanakkor csapattá kovácsolódva legyőzhetetlen mélységek és magasságok meghódítására képes kis, erőtől duzzadó szeretetéhes teremtmények. A lelkünkbe ágyazódva élnek, és a képzeletünk tartja őket állandó mozgásban. Létezésükre legtöbbünknek úgy hisszük, hogy nincs szüksége, pedig ha ezeket a parányi lényeket kizárjuk fantáziánkból, lelkünk utcán tengődő, elkeseredett koldussá válik. Ezek a lények tesznek bennünket gazdaggá és ébresztenek rá minket, hogy érzések léteznek: és átélésük az ő munkájuk termékeny gyümölcse, mely még ha apró momentumok erejéig, de koronaként hullhat az erőfeszítéseket megkövetelő, szürkés hétköznapjainkra. Ha rájuk gondolunk, rádöbbenhetünk, és élhetjük át újra és újra azokat az egekig emelő pillanatokat, melyeket közös munkájukkal sikeresen előidéztek.

Igen, első látásra úgy tűnhet, hogy gazdag képzelőerővel vagyok megáldva. Lehet, hogy így van. Más azt mondhatja, hogy kinek van erre ideje, avagy ereje, hogy elképzelje a test manócskáit egyesével, filmszerű képkockákkal, háttérzenével, színes fényekkel, mozgással. Ezek a mentális villanások azonban élményeket adnak, és elhelyeznek bennünket egy olyan mesés világban, mely alapvetően a valóság pillérein nyugszik.

És ha már ebbe a mesés világba betoppantunk, akkor láthatjuk, hogy ezen fantáziadús világ legfontosabb szereplői a szívmanók. Hisz tudod Te is, ők azok a miniatűr lények mely élénkpiros, hevesen dobogó szívtesttel, élettől duzzadó piros pozsgás, mosolygós arccal szökkenve szaladnak ki lelkünkből azon élőlények felé, akiket szeretünk és bármilyen oknál fogva igen nagyra becsülünk. Szívünk kapuját elhagyva új otthont találnak maguknak, és bekukkantanak a minket körülvevő szeretett emberek nyitott szívkamrácskáiba és pitvaraiba egyaránt. Miközben vándorolnak, semmi másra nincs szükség. Nincs szükség szavakra, hosszú, körmönfont mondatokra; a verbalitás, mint fogalom, teljesen feleslegessé válik jelenlétükben. Hisz hangos robajjal érkeznek mindenhova, így a szavak hangját úgyis eltompítanák. Topogásuk, és cserfes kis szerethető lényük azonban csordultig töltik meg élettel és élni akarással még a legmegtörtebb szívet is.

Titokzatosak. Méretükből adódóan nem mindenki képes észlelni őket. Sokaknak lehet, hogy nem is fontosak. Hisz nincs pénzük, nem élnek luxusban, nem különösképp okosak, nem is a külső vonzerejükről híresek. Viszont élnek, éreznek és dobognak. Mindezt egységként teszik. Létük és áramlásuk hidat képez az emberek között, és bár tudjuk, hogy egy-egy híd nem feltétlen időtálló; a rozsda marhatja, bomba felrobbanthatja, és egy pusztító földrengés is könnyedén leomlaszthatja. Még sincs okunk az aggodalomra, hiszen ők rendkívül ellenálló lények. Képesek a folytonos megújulásra, és könnyedén hoznak létre újabb és újabb erős kapcsokat a magányos vagy csupán az élet útvesztőiben eltévelygett kóbor lelkek között.

Ha egy pszichológus vagy bármilyen agyturkálással foglalkozó, szakirodalomból életsorsokat elemző, óránként minimum 12 rongyot zsebaljába csúsztató, gyenge Csernus utánzat megkérdezné, hogy milyen állat vagyok, akkor először lehet, visszakérdeznék, hogy „Miért, Te? Annak érzed magad?”

A pszichológia iránti ellenszenvem nem ok nélküli, egy ideje ugyanis már a felsőoktatás megnyúzott prédája vagyok, ahol mindenféle elképesztően fontos általános fejlődés-személyiséglélektan tantárgyak kapcsán lehetőségem nyílt az összes beteg elme patkány-macska és egyéb kísérleteit végighallgatni, Freud számomra igen beteges szexuális teóriáival egyetemben. Lehet, hogy van haszna ennek a tudománynak, én mégis úgy érzem, hogy az emberi lélek annál sokkal összetettebb, minthogy bárki is szakirodalom alapján képes legyen leelemezni azt. Egyéni sorsok vannak, egyéni érzések. Egyéni tudat, éntudat és psziché. Nem hiszem, hogy ezek a fogalmak ráhúzhatóak lennének egy „általános, könyvekből sugallt elemzési sémára”. Mindegy is. A lényeg: a pszichológia és én örök búcsút intettünk egymásnak, hisz vannak bizonyos kapcsolatok, ahol a legjobb a végével kezdeni az elejét. Ez velünk pont így volt. De talán nincs ezzel semmi baj. Hisz mindenki mást szeret, másban hisz és mást tart fontosnak, így sokszínű az a világ, melyben önálló darabként lehetünk valahol mégis egységben egy hatalmas egésszel.

Na, de picit talán elkanyarodtam… Ha mégis a jelenlegi állatom meg kéne határoznom, akkor talán vakond vagyok. Télen talán még rákként- hátra felé éltem meg néha monoton -néha nem- , ámde igenis szerethető hétköznapjaim. Most apró, fekete, selymes bundájú, esetlen kis vakond vagyok. Nem túl szép, kissé tömzsi, ellenben nagyon is létező vakond. Földben ásom. Kutatok, haladok. Immáron előre és nem hátra. A vakondtúrásokkal káoszt okozok valaki életében, és egyúttal mondhatjuk, hogy teljesen felforgatom azt. Emiatt talán többen nem kedvelnek elsőre. Sőt… Mindezt úgy sikerül kivitelezni, hogy nem csinálok semmit, csak vakondként élek. Mondanom sem kell, hogy nem látok túl jól. De hisz tudod, VAKON(d) vagyok. A jelenben sem látok, a jövőbe pedig pláne nem. A jelent is inkább érzem, mint látom. Nincs ezzel baj talán. Vakon is lehet boldogulni, teljes életet élni. Nem feltétlen kell, hogy tökéletesek legyünk. Nem is lehetünk, bárhogy is áhítozunk rá.

De egyáltalán miért vágyik mindenki tökéletességre? Miért van az, hogy mindig mindenben többet, jobbat, modernebbet, szebbet, csillogóbbat, puccosabbat szeretnénk? És mindezt persze egyszerre… „Ilyen az emberi természet”- hangzik legtöbbek szájából az oly sokat hajtogatott, azonban kielégítőnek egyáltalán nem mondható válasz. Tényleg? És ennyivel el van intézve ez az óriási defektünk? Nem hiszem, hogy rendjén van ez így.

Furcsa úgy minden. Vakondként azt mondom, hogy semmiképp nem a tökéletesség a lényeg, de azért mégis szeretnék látni. És újra itt vagyunk a paradox helyzet előtt… Vakondként azt érzem, hogy lehet a sötétben boldogulni, néha mégis feltúrok a felszínre…

Lehet, hogy valahogy el kellene saját korlátainkat, tökéletlenségünket fogadni, abban az esetben, ha hiányosságaink nem sértik a környezetünket? Vagy a végtelenségig küzdeni, küszködni egy fogalomért, ami sosem lehet egészben a miénk, maximum csak darabjaiban?

Nem tudom. Honnan is tudhatnám? Én csak egy vakon gépelő vakond vagyok.

Felhúzod a napszemüveged és bízva abban, hogy szemellenzőként is működik, beleveted magad a várva-várt, pezsdítő éjszakába. Jól érzed magad, hisz szingli vagy, tudod, hogy BÁRMIT megtehetsz (szinte). (Annyi mindent, amit szoktál, azért mégse kéne…) Mindenesetre vadászhatsz kedvedre, hisz a military gatya rajtad, a környezetedbe képes vagy beleolvadni és áldozataid észrevétlenül hullnak karjaidba. Bizsergéssel tölt el, úgy érzed, hogy mindig is ezekre a szikrácskákra vágytál, melyek egy szempillantás alatt képesek mérhetetlen lánggal égni ciklámen színű, csókálló rúzsodon. A szikrából láng lesz, a lángból pedig egy pillanat alatt pernye. Koromfekete, a széllel könnyen ellibbenő apró, sötét, jelentéktelen pernye. Akkor veszed észre, hogy a parányi pernye Te magad lettél, és bármennyire is jó vadász voltál, a vadászat hevében mégiscsak Te égtél meg, és Te hulltál apró, jelentéktelen, észrevehetetlen darabokra.

Vonzó a tűz heve, a láng, mely gyönyörűen, vérnarancs színű fénycsóvákban ég. Mely átmelegíti tested minden egyes porcikáját, fejed búbjától egészen a lábujjadig, kivéve egyetlen részt: a jégbefagyott, megtört szíved. Láng: izgató, mámorító és könnyen múló. Mi történik pontosan? Hova tűnt a vagány vadász, mely bódultan ugyan, de igenis felbátorodva egy-egy könnyű préda után kajtat puskával a kezében, és aki arra vár, hogy újra- és újra meghúzza a ravaszt?

Az öregedő vadász immár kezd rádöbbenni arra, hogy ideje nyugdíjba vonulni, és letenni a fegyvert. Rájött arra, hogy láng ide-vagy láng oda, az oly vonzó, csábító zsákmányaival nem tud mit kezdeni: egyrészt azért mert vagy holtak, vagy legalábbis kiszolgáltatottak és sebzettek; másrészt, még ha nem is lennének azok: ők akkor is csak ÁLLATOK…

Szikra. Fény. Láng és vágy. Keressük őket bőszen. Valamiért. Talán azért mert szépek, melegséggel töltenek el, és felborzolják kedélyeinket. Egyet azonban elfelejtünk. Ha a szívünket képtelenek felmelegíteni, akkor mi magunk is meghalunk. Ha felhagyunk a vadászattal, letesszük a fegyvert, letöröljük szájfényünket, levesszük napszemüvegünket, talán a világosban sikerül meglátnunk azt az értékes szívsebészt, aki aneszteziológusként is funkciónál egyúttal. Fájdalmunkat enyhíti, s kezébe adva szívünket, felmelegíti és talán egyszer majd újat varázsol abból… Ki tudja…az esély megvan rá…

Végre találkoztunk!!!Miért van az, hogy ilyen ritkán? Mindegy. Vitathatatlanul boldog este volt.

Boldogság. Mi ez? Régen rosszul voltam ettől a szótól, mert talán nem hittem eléggé a létezésében. Illetve tudtam, hogy létezik, csak a mögöttes tartalmát nem tudtam igazán a magaménak. Pedig van, létezik, és hétköznapjainkban néha váratlan, néha meg nagyon is várt vendégként érkezik.

Van, aki attól boldog, ha munkájába belemerülve, beletemetkezve kiteljesedhet. Van, aki szerelme mellett érzi magát biztonságban. Van, akit egy külföldi út emel a fellegekbe; van, aki pedig tömérdek Deák Ferenc bankó láttán húzza mosolyra mogorva arca szélét. Teljesen mindegy miről beszélünk. És a lista szinte végtelen.

Viszont, ha megvizsgáljuk ezeket a „boldogság-élményeket” tüzetesebben, akkor képzeletbeli nagyítónk alá árnyék is vetül jócskán. Ugyanis a dicsőített, presztízzsel járó munka súlyos verítékcseppekkel jár. A szerelmes pillanatok múlandók, és heves vitákba, avagy nehezen kezelhető problémákba torkolhatnak. A külföldi út kifáraszt, kizsigerel –legyen akármilyen szép és élvezetes-, a sok pénz hosszú távon átformálhatja személyiségünket és értékrendünket. Ezen teória alapján „boldogság-szeleteinknek” is megvan a Yin-Yang, azaz a fekete és fehér oldala. Amikor is a világosság és a  sötétség együtt jelenik meg az életünkben, de mégis öröm formájában éljük meg alapvetően.

Tudom, hogy van azonban árnyoldal nélküli boldogság is. Először ez Müller Boldogság című könyve kapcsán tudatosult bennem, amikor is először olvastam azt, hogy létezik az a bizonyos „füstmentes csúcsélmény”. Igen tökéletes és egyedi megfogalmazás a mámorító, de mégis tiszta gyönyör kifejezésére. Sokat foglalkoztat a mai napig ez a szószerkezet. Azóta már sok emberrel beszéltem, mert kíváncsi voltam, hogy kinek mi is volt az. A legtöbben nem tudtak rögtön válaszolni, csak bizonyos gondolkodási idő eltelte után. Ez nálam is így volt. Ez is azt bizonyítja, hogy a „füstmentes-csúcsélmény” érzése nem egy gyakori dolog, hanem épp ellenkezőleg. Lehet, hogy szerencsétlenebb esetben még valaki nem is érezte… Ez a csúcsélmény az árnyékmentes boldogság, azaz amikor a boldogság puszta fényként érkezik az életünkbe. Nincs zavaró tényező, nincs mellette feketeség, nincs hozzákapcsolódó hajszálnyi negatív érzés sem.

Volt már egyszer ilyenben részem. Egy ölelés volt az egyik kedves barátommal. Mindenféle hátsó szándéktól mentes, hosszúra nyúló, hihetetlenül szeretetteljes ölelés, amikor is nem a nemek közötti különbség kerül előtérbe –végre először- (nem mintha azzal bármi bajom is lenne…), hanem valami egészen más, megmagyarázhatatlan dolog. Mérhetetlen nyugalom. Béke. Plusz valami természetfeletti érzés, mintha két, szeretetéhes lélek egy igen nehéz időszakban egyesült volna. Mindezt tisztelettel és békével egy sokáig tartó ölelés útján. Rengeteg pozitív érzés felszínre törésével. Leírhatatlanul. Szavak nélkül. Testiség nélkül. Érthetetlen és tiszta módon. Semmi nem árnyékolta be azt az éjjelt. Semmi sem mérgezte meg. Nem ártott senkinek, nem volt egy parányi konfliktus sem –sem belső, sem külső-, sem előtte, sem utána negatív érzés. Ezt minden bizonnyal hívhatjuk a nagybetűs, tökéletes éjszakának.

„Füstmentes csúcsélmény”… Volt-e még ilyenben részem? Aligha… Boldog, hétköznapi, úgymond „árnyékos” pillanatokban sokszor viszont. Szerencsére. Minden nap szinte. Hisz azért gyakorta történik valami olyan dolog, mely átmelegít belülről. Persze nem teljesen felhőmentesek és nem is feltétlen a „leg”-ek közé tartoznak ezek a pillanatok, vagy időintervallumok. Viszont életben tartanak, és értelemmel töltik meg hétköznapi küszködésünket.

Ritkán felbukkanó „füstmentes csúcsélmény”. Gyakorta megjelenő „füsttel övezett boldogság”. Két fogalom, amikért azért érdemes minden nap felkelni, és megkeresni őket életünkben. Legalábbis szerintem...

Szív alakú WC kefe, rózsaszín illatos (vagy valakinek büdös) radír, pink zsebkendőtartó „szeretlek” felirattal, I LOVE YOU sushi, szívecskés fészbuk fotók, mélyvörös, előhűtött rózsák, szív formájú porfogó biszbaszok, cuppanós csókáradat nyálban úszó látványa vár, és szingliként elönt a rettegés foka már Valentin nap egy héttel. Igen, megkezdődik rögtön a februári időszámítás.

Valentin nap. Nagyszerű. Milyen reccs már maga a név is. Valentin. Ugyan miért kell egy férfit egy ilyen erősen feminin hangzású névvel sokkolni, ráadásul egy életen át? De jó, ízlések és pofonok, nyilván. Ízlésről meg nem lehet vitatkozni, ez is köztudott. Szingliként egyet tehetsz, vegyülni a teátrálisan enyelgő párocskákkal, és úgy tenni, mintha a Valentin nap minden egyes percét Neked teremtette volna a Jó Isten és a távoli Amerika.

Oké. Akkor mi legyen a terv? Hogy illik Valentin napkor öltözni? Szívecskés bohócruha? Az jó? Vagy csak snassz pirosba, hogy kerüljük az extrémitást? Tűzvörös tűsarkú sztreccs farmerrel? „Hmmm…Légy szexi” feliratos push up-os bőrruha estére egy piros ostorral? Vagy fekete latex egy Halle Berry-re hajazó macskanő style éjjelre? Na, mi a legújabb trend?

Utcán kötelező, ha vegyülni akarsz persze, a fülig érő száj, a február 13-i roppant flegma fejet törölheted, arcizmaiddal gyakorolhatsz a másnapi vicsorgástól mentes vigyorgásra a tükör előtt, hogy abszolút hiteles legyél. A boltban a kakaós csigád mellé pakolj oda egy üveg vörös Törley-t is, ez igazán jó álca, és mint tudjuk, megbírod inni akár húzóra is, egyedül is simán. Szóval a szavatossági idő nem fog megkörnyékezni, az ára meg bizonyára nem fog kárba veszni, az életunt pénztáros meg tuti elismerően fog bólintani, hogy „igen”, ez sem az egyedülálló balfékek számottevő csoportját gyarapítja.

Vacsora főzés. Jó lenne, ha megfognád szinglikém a fakanalat, és a látszat kedvéért rittyentenél végre egy ehető, kétszemélyes vacsorát. Amolyan sznobos puccosat. Tekert makréla halfilé juhtúrós, grillezett zöldségágyon, disznózsíron kisütve. (Elvégre nem is fogyózol, mindannyian tudjuk, csak azt szoktad hangoztatni, mert tisztában vagy vele, hogy nem volna baj...) Letöltöd az „I’ll always love you”-t és a pislákoló gyertyafénynél egyedül egy kétszemélyes teríték társaságában elfogyasztod a megvett szeszt, az instant kajád, és csuma hangerőn meghallgatod az előbb említett Whitney Houston számot.

Bálint nap. Kötelező a szerelmi együttlét. De hát villámcsapásként ötlik be, hogy a 21. században vagyunk. Bármikor zökkenőmentesen intézhető ez a dolog is. Válogatósok hátrányban. Azonban a végcélért mindent.

Fészbukon kirakod, hogy kapcsolatban, két kattintás, másnap törlöd. No para, ez még nem is hazugság. Hívjuk félrekattintásnak. Képet is feltöltheted a szerencsés választottról, hisz olyan édes, ráadásul egy igazi szex szimbólum, szóval ennyit igazán megérdemel. Íme:

 Akik meg tényleg imádják ezt a napot, azoknak ez úton is minden jót hozzá! Millió csók meg minden! :D

Magyar és ráadásul vidéki lányként egy első repülés izgalmas lehet. Felszálláskor óhatatlanul is olyan idiótaságokkal telik meg a fejed, mint: vajon a főpilóta tanulóvezető-e még, mégis hány útja volt eddig, jobban izgul-e, mint te. Hol van az a pont, úgy értem, mikor mondhatja a másodpilóta a társának, hogy: „na jó, ebből elég volt,  engedj el most már mindent, ezt nem bírom tovább nézni! Főpilóta létedre! Milyen munka ez!!” Amíg ezen nem vagyunk túl, addig vajon, úgy működhet a főpilóta részéről, hogy: „Upsz, de elcsesztem valamit! Rezeg a gép! Mondjátok már be a hangosba magyarul és angolul is, hogy: >>ENYHE légörvénybe kerültünk, a gépen való járkálás és a WC használata most nem megengedett. Az "ENYHE" szót hangsúlyozzátok ki, please!<<”

Na, igen. És a pilóták kiképzése miként zajlódhat? Puszta szimulátor minden? Vagy kapsz egy repülőt, -mondjuk alap, hogy nem a legújabb generációból- és jól van öcsém, tedd már le a vízre! Amikor ugyanis stewardess 1, stewardess 5 mutogatja, hogy Mitch Buchannan-féle láthatósági mentőmellényt hogy pumpáld fel egy nem kívánatos kényszerleszállás esetén, akkor Te képbe kerülsz bizonyos értelemben, de vajon a pilóta tudása pusztán elméleti jellegű, ha mondjuk egy vízre szállásról beszélünk? Hisz nyilván nem ez volt nekik a forgalmi vizsga utolsó köre, hogy vízen landoljanak a Bermuda háromszögnél, vagy hogy miként szlalomozzák körül a V alakban repkedő darvakat…Nyilván nem…

Rájössz arra is, hogy Kockázat Airs néven a bátrabbakból jó bizniszt is lehetne csinálni; hisz, ha a repülőre egy nagy „T” betűt rányomnak ugyanúgy , mint a tanulóvezető kocsikra, akkor az extrém sportok kedvelői olcsóbb jegyekhez jutnának. Igen, és ezt még nem találta ki előtted senki. Szabadalmaztatnod kéne lángelme ötleteid, ez az!

És atom baromságok áradata jelenik meg hirtelen fejedben, mely nem túl hangos, ámbár látványos „kultúr-mosolyra” késztet. Ez még jó is, de hát ülnek melletted, így egy idő után kellemetlen lehet, és tisztában vagy vele, hogy minden egyes gondolatot nem volna célszerű megosztani egy idegennel, aki ráadásul igen stresszben van az úttól, mert még az ablak menti, neki szóló helyét sem merte birtokba venni. Semmi gond, így viszont annyit megérdemel, hogy ne paráztasd be a csak szerinted vicces teóriáiddal. Ablak menti hely így a tiéd, flashelhetsz mindent: google maps élőben élvezhető, majd vakító fehér felhőtenger megkapó látványa tárul eléd. Arra gondolsz, ha a felhőkre rápakoltak volna pár jegesmedvét, akkor a sarkokon képzelhetnéd magad. Szép amúgy, nagyon, de tényleg!

Jön a lényeg, a landolás. Nem igen értesz hozzá, de levágod, hogy tanulóvezető pilótád picit korán fékezett és igen döcögősen rakta le a gépet. Ellenben letette, -nem létező kalap megemelve- szóval aggodalomra semmi ok. Úgyhogy nincs más dolgod, mint leszállni, és még ha egy rövid időre is, de magadévá tenni egy idegen város nyújtotta élményeket.

Megérkezik a taxis, Keresztapába illő fej, akiről kiderül mellesleg, hogy roppant jó arc, a zord külső érző szívet takar. Furcsán néz rád, mikor be akarsz ülni a helyére, neked meg leesik, hogy ez a kormány-kérdés ugye a te országoddal nem kompatibilis Londonban. Baloldali közlekedés. Megpróbálod értelmezni. Rájössz, hogy nem fog menni, hisz nem vagy egy Knight Rider Magyarországon sem."Szajnosz". Mondanák kínai migránsaink.

Minden furcsaságtól, hülye gondolattól, izgalomtól függetlenül nagy élmény volt minden, azt hiszem érdemes mindenkinek kipróbálni legalább egyszer a repülőt; ugyanis és ez a bizonyos első repülés olyan élményt nyújt, ami mindenképp felejthetetlen részévé válhat az ember szürke hétköznapjainak.

Szűk másfél hete lementek egy közeli hipermarketbe, vesztek életet adó vizet,–legalábbis ugyanolyan átlátszót-, egészségtudatos csípős chipset, és elkezdtek kortyolgatni, valamint táplálkozni szép óvatosan barátnőddel. És akkor harmadik típusú találkozásokba illő rejtélyek szövik át az estéteket. Először eltűnik indokolatlanul a megmaradt folyadék az asztalról, de ehhez nyilván nem kellettek démonok. Elég két kótyagos, nem teljesen normális egyén is hozzá, mint ahogy másnap kiderült. Viszont miért kerül át egyikük pénze a másik táskájába?

Félelmetes este volt, valamit mindketten éreztünk. Persze borzasztóan vicces is. Mármint nyilván nem a démoni része. Na, már amire emlékszünk. Mi sem fiatalodunk, már az emlékezőtehetség az évek árnyékában fakulni látszódik. A legtöbb kultúrestnél akarva-akaratlanul olyan flash van, hogy készülődünk, otthon felhőtlenül „vidámkodunk”, valahogy, meglehetősen VIP-ben bejutunk egy egyetemista szórakozóhelyre, és a reggel olyan gyorsasággal érkezik, mint ahogy a fehérfejű rétisas lecsap az áldozatára. Majd Paff a bűvös sárkány szeretetteljes társasága övezi a hőn áhított első napsugarakat. (Amúgy vágtad, hogy egy sas 160 km/h-val halászgat? :D És még az mondják a horgászat nyugodt sport…Már akinek…Van, akinek sietős.)

Reggeli tevékenység: májkrémes kenyér főzés vendégszerető, felkészült magyar házi asszony módra, verbális nightlife puzzle, városnéző körút a központi buszmegállóig olyan fejjel, hogy ha nem lettek volna füleink, körbeszaladt volna a rettentő pici szánk a nagy fejünk körül. Igen. Kb ez volt a lényeg, az este többi része amúgy is elhanyagolható volt. Az agyunk nem véletlenül szelektál, a lényeges információk elraktározására koncentrál, a lényegtelen meg hulljon csak ki, minek is foglalná a nagy helyet. Eddig tartott a szánalmas rész.

Most jön az ijesztő. Megmagyarázhatatlan dolgok. Nagyon jól tudjuk, hogy bizonyos emberekkel megtörténnek. Van, akikkel rendszerint. Olyan sűrűn, olyan sokszor, hogy az illető az X-akták castingját meghallgatás nélkül megnyerné. Murlder ügynök már a hű férje lehetne, Scully meg az öri-barinője, akivel együtt keverhetnék egymás vörös hajfestékét a zombivadászat után. Ijesztőek ezek a dolgok. Csak egy Keanu-féle Constantine segíthet. Itallal ne próbálj meg démont irtani! Csak Te gyulladsz meg… Saját poklod heveny tüzében éghetsz minimum két napig. Mi már teszteltük a kérdést, persze pusztán Érted, a Te érdekedben történt meg a dolog. Inkább higgy nekünk! Határozottan jobban jársz!

Vannak bizonyos dolgok, amelyeket abszolút méltatlannak érzünk. Méltatlannak, mert adott, kellemetlen szituációkba úgy kerültünk bele, hogy mások kértek rá, vagy hajszoltak bele bennünket. Szerencsétlenebb esetekben lehet, hogy nem is egyszer. És mégis csak nekünk nem felemelő a végeredmény. Hogy van ez? Sokak szerint mindennek megvan a miértje, és hogy addig kell megvívni a saját magunk kemény, sokszor idegölő leckéit, míg meg nem tanuljuk azokat. De mitől függ pontosan ez a nem kívánt „tanulás"? Mi van akkor, ha attól félünk, hogy mivel érzelmileg annyira involválva vagyunk egy bizonyos helyzetben, hogy képtelenek vagyunk „tanulni"? Még akkor is, ha a józanész érveivel tökéletesen tisztában vagyunk. Vajon tarthat egy érzés életünk végéig? Vagy az idő az erősebb? Minden szívmelengető emlék csak még gyönyörűbbé, és minden fájó pillanat csak még mélyebb sebbé válna, ahogy haladunk előre? Vagy minden tényleg egy idő után varázsütésre megszépül?

Nem tudom. Ehhez talán még fiatal vagyok, hogy el tudjam dönteni. Az biztos, hogy semmi sem történik ok nélkül. Tetteinkért is fizetnünk kell. Sőt, azért is, amit mondunk, cselekszünk, gondolunk. De a gondolatainkat hogyan tudjuk befolyásolni? Mert ahhoz, hogy valóban megszűnjön, ami az agyunkban megfordul, érzéseket kellene kitörölnünk magunkból. Megtehetjük ezt egyáltalán?

Nem vagyunk szentek. Egyikünk sem sajnos. De legtöbbünk talán hiszi azt, hogy jórészt képesek vagyunk különbséget tenni jó és rossz között. És ez nagyszerű érzés, de még akkor is roppant kevés. Hisz rengeteget botlunk mi is. Úton-útfélen, ha nehézség jön, hajlamosak vagyunk rosszul dönteni. Könnyű utakat is kipróbálunk, még akkor is, ha nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy hosszútávon szűk, keskeny zsákutcában végződnek, és nem vezetnek sehova. Baj van velünk is, igen. Azonban mégis érezzük, hogy bizonyos dolgok méltatlanok hozzánk. Nem volna szabad, hogy ilyen megforduljon a fejünkben pedig. Pont az előbb említett hibáink miatt nem. Amiért mégis a méltatlanság fogalma utolér minket, az azt hiszem annak tudható be, hogy új élményt szerezzünk. Ezzel a negatív tapasztalattal remélhetőleg nem kevesebbek, hanem többek leszünk, bármennyire is groteszk és egyúttal paradox kijelentésként hangzik. Talán egy méltatlan helyzet által nyújtott érzések is taníthatnak bennünket. De miért kell, hogy egy tanító célzatú lecke fájjon, rosszul essen vagy elgyengítsen bennünket? Tudjuk ezt? Óhatatlanul is azt gondoljuk, hogy úgy még többet kamatoztathatnánk, ha pusztán pozitív élményeket halmozhatnánk földi életünkben. Nem, akkor biztos nem. Hisz gondoljunk csak bele! Egy idő után a csupa pozitív dolog elértéktelenedne, vagy –ami még rosszabb- észre sem vennénk őket, fel sem tűnnének. Természetessé, banálissá válnának.

Hibák. Személyiségünkből, vagy „nem akarásunkból" adódnak? Változhatunk? Vagy egy bizonyos életkor után ez tényleg lehetetlen? Ha kitartóak vagyunk, és nem adjuk fel, akkor fejlődhetünk vajon? Kitartás alatt olyan erőfeszítést értek, amivel mondjuk egy aprócska hangya néz szembe nap, mint nap. Nem egy ideiglenesen tartó, felületes hóbortot. Egyszer olvastam, hogy ez a kis élőlény képes testtömegének több, mint 40-szeresét is szállítani ide-oda. És valamiért nem adja fel. Ösztönösen tudja, hogy mit kell tennie. Egy pici lény, aki nem csak önmagáért, de a társaiért is küzd. Képes tenni másokért, együtt élni egy több milliós államban zavartalanul. Pedig ő is szembe néz a méltatlansággal. Hisz más állat nem dolgozik ennyit vagy ilyen keményen, nem kell hierarchiában élnie, nem ilyen végtelenül parányi pozícióból indul kiszolgáltatva mindenféle fenyegető veszélynek... és még sorolhatnám. De mégis ösztönösen tudja, hogy mi a helyes. Hogy mit kell tennie. Hogy hogyan éljen együtt. Hogy küzdeni kell. Hogy szembe kell nézni azzal a bizonyos méltatlansággal. Ösztönösen, gondolkodás nélkül.

Mi pedig legtöbbször erre képtelenek vagyunk.

Gépőrület és megszállottság. Mániákusan képernyőre meredt, pislogás nélküli, duzzadt, kidülledő szemek. Mindenhol. Biztosan már magadon is észlelted a függőség jegyeit; azt a kényszert, hogy valamilyen masinát be kell kapcsolnod magad körül nap, mint nap. Mert nekem már sikerült. Sajnos vagy nem; így van. Egyrészről felemelőek a körülöttünk lévő csuda okos kütyük, hisz számtalan, hihetetlenül érdekes applikációt tudnak nyújtani, - lényegesen több információt képesek raktározni, mint mi magunk- sőt, újdonságok tömkelegével kecsegtetnek, bónuszként szórakoztatnak. Nincs is ezzel baj. Talán. Talán addig nincs, amíg értékekre is használjuk őket. Legtöbbünknek sajnos ez teljesen kivitelezhetetlen.

Van például három különösen tehetséges ismerősöm, akikkel csak közösségi oldalon tartjuk ugyan a kapcsolatot, de ott hál’ Istennek rendszerint. Az egyik napjaink költőjének, a másik írójának, míg a harmadik zenészének nevezhető. Három feltörekvő, fiatal, kifejezetten értelmes srácról van szó. Tanultak, olvasottak, intelligensek és tájékozottak minden tekintetben.  És hát azt kell, hogy mondjam: letettek valamit az asztalra. Úgy értem, hogy alkottak és a mai napig alkotnak valamit, amire a legtöbbünk képtelen lenne. Pusztán azért, mert nincs jó írói vénánk, mert énekhangunk is csupán beszédhangra redukálódott, mert a múzsa fogalmát maximum csak a középiskolás irodalomkönyvekből ismerjük vagy onnan sem. Ez még nem is lenne probléma, hisz mi valószínűleg másban vagyunk átlagon felüliek: jó szerelők, hentesek, orvosok, kozmetikusok, virágkötők vagy óvónők (…és még sorolhatnám kik) vagyunk.

Ezek a fiúk viszont versenyeken vesznek részt és a közösségi hálókon „lájkokat” gyűjtenének, hogy valahogy a boldogulásokhoz szükséges propagandát magukénak tudhassák nyilván nem érdemtelenül. Hosszú hónapok véres munkájával sem tudják azonban elérni azt a népszerűséget, amiket agyhalott, de ugyanakkor mélyen tisztelt celebjeinknek a legújabb, méregdrága, 90% pamut, 10% poliészter tartalmú bugyijuk színével egy szempillantás alatt sikerül.

Nem is olyan régen vetítettek a TV-ben egy (zárójelben megjegyzem: igen beteg, sárgaházba pont beillő) hímnemű egyedet, aki fél hátsófelét rettentő ízléstelen módon kivillantotta egy-egy női forrónadrágból fényes nappal. Csupán annyit csinált, hogy magamutogató, gusztustalan szatírként dalolászva sétafikált egy magyarországi nagyváros frekventált utcáin. A média felkapta, mint gyöngytyúk a taknyot, az emberek meg elkezdték fénysebességgel lájkolni egy populáris weboldalon. Pár nap leforgása alatt több ezren tekintették és osztották meg a róla szóló hihetetlenül abnormális videót.

De számtalan más szemléltető példa van hasonló jelenségekre ma szeretett hazánkban. Még ha nem is nézel TV-t, az ehhez hasonló precedensekkel van tele minden egyes hírközlő forrás. Így a tudomás szerzés öröme nem kerülhet el Téged sem. Divatmaca magára rántja a cool Gucci-Amnesia-Zara-Salamander vagy tudom is én milyen vadiúj brand-et, és rögtön több tízezer hű követőt tudhat magáénak. Természetesen teljesen kiérdemelten. Bizonyára iszonyú erőfeszítéssel járt felkelni az ágyból, felhúzni a luxus yacht-ot érő rongyokat és csinálni 78-79 self-shot-t egy kipolírozott fürdőszoba tükörből. Félre ne érts, kedves olvasó! Tőlem létezhetnek divat-celeb blogok, velük foglalkozó weboldalak. Persze, nyilván így teljes a kép. De az hogy történhet meg, hogy semmiféle értelmet nem akarunk beengedni az életünkbe, és hogy nem értékeljük sem a még be nem futott, sem a már befutott tehetségeinket, akik nem pusztán a hülyeségből vagy az Isten adta tökéletes külsőből élnének meg?

És akkor még egy dolog. Voltak ugye nem is olyan rég az olimpiai játékok Londonban. Gyönyörűen, sőt, az ország méretéhez képest kimagasló teljesítményt nyújtottak magyar sportolóink ismét. Tudunk róluk valamit?? Az összes, érmet szerzett sportoló nevét esetleg bárki fel tudná most kapásból sorolni bármilyen segítség nélkül? (Gondolom nem. Vagy legalábbis nem sokan. Nekem is csak maximum három megy. Szégyen!) A VV166-nak a szereplőit szerintem többen fel tudják idézni hirtelen. Pedig mennyi munka, áldozat, álmatlan éjszaka, lemondás van egy fényesen csillogó olimpiai érem mögött! És ez nem csak a mi hibánk. A média a VV-s és a hozzá hasonló, kiterített vadnak minősülő „atomfizikus” nőket és férfiakat reklámozza éjjel-nappal Budapesten. OKÉ. Sebaj. De ha meg is nézed ezeket a műsorokat, mert úgy gondolod, hogy egy fárasztó nap és a lobbanékony főnököd őrjöngése után csak valami észveszejtő ökörség kapcsol ki, az akkor sem zárja ki azt, hogy a tehetségeinkre felfigyelj, és egy kattintás erejéig elismerd kiválóságukat. Szerintem.

Édesanyám azt mondja, hogy „puha gyarmatosítás van”. Idióta műsorokat vetítenek, arra koncentrálván, hogy ne épüljön a magyar. Illetve, hogy épüljön, csak le. A cél: a minden tekintetben való elbutítás. Egy kultúrától korántsem duzzadó országot ugyanis lehet pórázon rángatni és irányítani a „nagyoknak” kényük-kedvük szerint. Azt hiszem, igaza van. Valami ilyesmi történik. Meglehetősen sikeresen.

Végezetül, de nem utolsó sorban, ha már szóba hoztam őket, akkor hadd írjam le a legutóbbi aranyérmes olimpikonjaink névsorát! Megérdemlik, hogy ha másképp nem is, legalább pár pillanat erejéig rájuk is gondoljunk újra, és hogy ne vesszen el emberfeletti munkájuk a feledés homályába! (A lista a teljesség igénye nélkül született meg, hisz még rengeteg említésre méltó, kivételes egyéniség van hazánkban.)

Aranyérmesek (2012): Pars Krisztián, Dombi Rudolf, Kökény Roland, Kozák Danuta, Fazekas Krisztina, Kovács Katalin, Szabó Gabriella, Berki Krisztián, Gyurta Dániel, Risztov Éva, Szilágyi Áron. Nagy taps nekik és a többi érmes társaiknak is!