Ha egy pszichológus vagy bármilyen agyturkálással foglalkozó, szakirodalomból életsorsokat elemző, óránként minimum 12 rongyot zsebaljába csúsztató, gyenge Csernus utánzat megkérdezné, hogy milyen állat vagyok, akkor először lehet, visszakérdeznék, hogy „Miért, Te? Annak érzed magad?”
A pszichológia iránti ellenszenvem nem ok nélküli, egy ideje ugyanis már a felsőoktatás megnyúzott prédája vagyok, ahol mindenféle elképesztően fontos általános fejlődés-személyiséglélektan tantárgyak kapcsán lehetőségem nyílt az összes beteg elme patkány-macska és egyéb kísérleteit végighallgatni, Freud számomra igen beteges szexuális teóriáival egyetemben. Lehet, hogy van haszna ennek a tudománynak, én mégis úgy érzem, hogy az emberi lélek annál sokkal összetettebb, minthogy bárki is szakirodalom alapján képes legyen leelemezni azt. Egyéni sorsok vannak, egyéni érzések. Egyéni tudat, éntudat és psziché. Nem hiszem, hogy ezek a fogalmak ráhúzhatóak lennének egy „általános, könyvekből sugallt elemzési sémára”. Mindegy is. A lényeg: a pszichológia és én örök búcsút intettünk egymásnak, hisz vannak bizonyos kapcsolatok, ahol a legjobb a végével kezdeni az elejét. Ez velünk pont így volt. De talán nincs ezzel semmi baj. Hisz mindenki mást szeret, másban hisz és mást tart fontosnak, így sokszínű az a világ, melyben önálló darabként lehetünk valahol mégis egységben egy hatalmas egésszel.
Na, de picit talán elkanyarodtam… Ha mégis a jelenlegi állatom meg kéne határoznom, akkor talán vakond vagyok. Télen talán még rákként- hátra felé éltem meg néha monoton -néha nem- , ámde igenis szerethető hétköznapjaim. Most apró, fekete, selymes bundájú, esetlen kis vakond vagyok. Nem túl szép, kissé tömzsi, ellenben nagyon is létező vakond. Földben ásom. Kutatok, haladok. Immáron előre és nem hátra. A vakondtúrásokkal káoszt okozok valaki életében, és egyúttal mondhatjuk, hogy teljesen felforgatom azt. Emiatt talán többen nem kedvelnek elsőre. Sőt… Mindezt úgy sikerül kivitelezni, hogy nem csinálok semmit, csak vakondként élek. Mondanom sem kell, hogy nem látok túl jól. De hisz tudod, VAKON(d) vagyok. A jelenben sem látok, a jövőbe pedig pláne nem. A jelent is inkább érzem, mint látom. Nincs ezzel baj talán. Vakon is lehet boldogulni, teljes életet élni. Nem feltétlen kell, hogy tökéletesek legyünk. Nem is lehetünk, bárhogy is áhítozunk rá.
De egyáltalán miért vágyik mindenki tökéletességre? Miért van az, hogy mindig mindenben többet, jobbat, modernebbet, szebbet, csillogóbbat, puccosabbat szeretnénk? És mindezt persze egyszerre… „Ilyen az emberi természet”- hangzik legtöbbek szájából az oly sokat hajtogatott, azonban kielégítőnek egyáltalán nem mondható válasz. Tényleg? És ennyivel el van intézve ez az óriási defektünk? Nem hiszem, hogy rendjén van ez így.
Furcsa úgy minden. Vakondként azt mondom, hogy semmiképp nem a tökéletesség a lényeg, de azért mégis szeretnék látni. És újra itt vagyunk a paradox helyzet előtt… Vakondként azt érzem, hogy lehet a sötétben boldogulni, néha mégis feltúrok a felszínre…
Lehet, hogy valahogy el kellene saját korlátainkat, tökéletlenségünket fogadni, abban az esetben, ha hiányosságaink nem sértik a környezetünket? Vagy a végtelenségig küzdeni, küszködni egy fogalomért, ami sosem lehet egészben a miénk, maximum csak darabjaiban?
Nem tudom. Honnan is tudhatnám? Én csak egy vakon gépelő vakond vagyok.
