Reccs&LOL

I have several thoughts in my "half-intact, half-ill" mind which are connected with practically any kinds of things. One of my nice acquaintances once asked me whether I had already written anything 'meaningful' in English and my answer was a definite 'no'. I firmly believe that our Hungarian mother tongue is much more sophisticated, expressive and pleasant sounding than any of the foreign languages. Hungarian is absolutely resourceful; it is incredibly rich in vocabulary, which makes writing clearly easy and reader-friendly. This statement might be due to my imperfect language competence. :) Yes, it might be true...However, any kind of foreign language proficiency you can have; your communicative skills are necessarily reduced to a certain extent if you want to express yourself about anything. At least, I tend to view so...

However, there is something crucial that I would clarify now. Why in English? I do not know. It might be because of that previously mentioned person, it may be because of my current, weird mood or just because of my curiosity. I am not aware of the exact answer...

To tell the truth, I have not been writing for so long, precisely just for a couple of weeks. I know that my posts are sometimes full of emotional feelings, sometimes are about complete stupidities enriched with unlimited sarcasm. Without doubts, most of my writings are inspired by concrete persons or experienced stories. But sometimes I have just a really vague feeling coming through my mind and necessarily I have a strong, unexplainable force which makes me type it. However, I am totally sure about one thing and let me pinpoint it. I do not intend to hurt anybody even if my harsh words sometimes hurt people. Unfortunately, I have to admit that I am not perfect at all. I am still working on building up my 'once-existed' personality again. Not long ago I had to come to the realisation that I had done many things wrong in the past. So who am I to judge or prejudice anybody? Just a big nobody...I do not want to tell anybody how they should live their present moments or what they ought to do in certain situations. I do not want to teach anybody to anything as I am neither a teacher nor a parent yet. (It would be high time...I know...) Many times my questions are simply rhetorical ones; but even if I know the answers, most of the time I can not accomplish them. Just I am trying to do my best to improve the quality of my life basically from emotional point of view. And sadly, my endeavours frequently fail.

If I had to use a simile, I would say writing means some vital medicine for me at present. Admittedly, writing heals me as it makes me think deeply about people, destructive or joyous emotions, and certain situations. It even makes me rethink the past and learn from it. With the help of re-examining everything, it is much easier for me to digest the paining memories of the past. I still do not know whether I would be capable of gaining anything from either my writings or my thoughts, but I am sure that writing is absolutely essential for me now. It somehow makes me ease...And to say the least, this feeling is definitely uplifting...

Feszít. Belülről emészt. Mellkasunk gyakori, intenzív erőpróbája. Függetlenül a kiváltó októl –legyen az párkapcsolati-magánéleti konfliktus, munkahelyi stressz, anyagi küzdelem, családi perpatvar vagy mindez együttesen- mindenkinek ugyanolyan nehéz. Sőt, mindenkinek a saját problémája a legkeményebb. Ilyenkor felejteni akarunk. De nem megy. Pedig már régóta azon vagyunk. Egy nagy fájdalom helyét, egy mély, tátongó, koromfekete űrt kellene sajnos újra és újra betapasztanunk. Már végképp nincs hozzá anyag, nem tudjuk mivel. Eddig lehet, hogy az itallal töltöttük be a mély lyukat. Vagy marékszámra szedett gyógyszerekkel, rosszabb esetben önpusztító drogokkal. Kiderült, hogy az alkohol nem marad ott, ahova betöltjük. A gyógyszer is csak tüneteket kezel, okokat nem. Nem is gyógyszerek, inkább vegyszerek. Csak a testünket mérgezzük velük, valótlan bódulatot keresve. De sokszor könnyebb az egyszerűbbnek tűnő megoldás.

Egy jó barát segíthet csak. De neki meg megvan saját élete. Fiatal, előtte a lehetőség. Megérdemli, hogy úgy alakuljanak a dolgai, ahogy mindig is vágyott rá. Így van rendjén…Család. Szűkebb-tágabb környezet. Tagjai mindig ott vannak mellettünk. Jót akarnak, mérhetetlenségig támogatnak, ösztönöznek. Szeretnek a magunk tökéletlenségével együtt. De tudjuk, hogy nem oldhatnak meg helyettünk mindent. Nem lehetünk ennyire önzők. Nem terhelhetjük őket tovább, ehhez végképp nincs jogunk.

Nincs mentség, nincs kiút. Vagy mégis… Isten. Vagy lehet, hogy más azt mondaná, hogy egy felettünk álló, ismeretlen hatalom. Mindegy, hogy hogyan nevezzük. Meggyőződés. Belső hit. Hit, hogy elmúlik a nyomás. Hinni abban, hogy megerősödünk. Hogy új életre kelünk. Hogy a magunk módján boldogok leszünk. Hogy felülemelkedhetünk önmagunk sérelmein végre. Hogy elengedjük a sanyargató múlt minden egyes, fenyegető foszlányát. Hogy megtanulunk végre ténylegesen is újra bízni. Hogy levetkőzzük számtalan rossz tulajdonságunkat, vagy legalábbis valamiképp tompítjuk azokat. Hogy szemléletet váltunk. Hogy apró értékeket keresünk önmagunk és mások életében. Hogy megbocsájtunk. Valójában, tiszta szívvel. Hogy szélnek eresztjük felgyülemlett haragunkat. (Mennyi minden van, ami elengedhetetlen ahhoz a bizonyos nyomás eliminálásához. Még leírni sem könnyű őket, nemhogy kivitelezni! A „hogyan”-nal meg nem is vagyok teljesen tisztában… Még… Sajnos…)

Nyomás. Terhet jelentő szó. Ránk nehezedve, sziklaként cipeljük életünk monoton hétköznapjaiban. Legtöbbünk talán úgy érzi, hogy teljesen érdemtelenül vagy méltatlanul. Mert azt látjuk úton-útfélen, hogy más rajtunk kívül milyen rendkívülien boldog. És még lehet, hogy azt is érezzük, hogy: „hogy lehet ez”? Hisz szerintünk nem is érdemli meg. Pedig tudjuk, hogy nincs jogunk ilyet érezni, mégis érezzük.  Egyébként valószínű ez csak puszta külsőség, hisz nem látunk bele mások életének minden egyes percébe. A nyomás ugyanis mindenkinél kisebb-nagyobb formában jelen van, még ha néha időszakosan is. Igen, lehet, hogy vannak szebb periódusok, amolyan élénk rózsaszínűek, amikor egy magas hullámcsúcsra érve azt érezzük, hogy minden tündérmesébe illően tökéletes. Hogy mindig is pont erre vágytunk. De minden csúcsot szükségképpen egy morózus, lankás rész is követ, és sajnos minden völgy hosszabb távon fut, mint az a bizonyos, ideiglenesen az egekig emelő csúcs.

Nyomás. Depresszióval karöltve behálózza testünket. Mozgásképtelenné, lebénulttá tesz minket. Kilátástalanság. Hidegség. Szomorúság. Fájdalom. Emocionális gyengeség. Instabilitás. Kétely. Bizonytalanság. Félelem. Nem hiszem, hogy számíthatunk másra, ha tényleg meg akarunk szabadulni tőlük. Mi vagyunk azok egyedül, akik akaratukkal, hitünkkel, avagy tetteikkel befolyásolhatjuk életünk alakulását. És ha valamit tényleg akarunk, hiszünk és teszünk is érte, akkor talán a depresszió sűrűre szőtt, fojtogató hálójába gabalyodott, nyomást jelentő súlyok is béklyóként hullhatnak le rólunk. Persze semmi sem biztos, itt minden csak egy nagy „TALÁN”…

Nagyon furcsa, de ezt a fogalmat nem mindenki ismeri. Még olyanok sem, akikről valaha azt gondoltam, vagy legalábbis titkon reméltem, hogy igen.

Ez lenne talán egyike azon szavaknak, amelyek semmiképp sem önmagunkról szólnak. Hanem szeretetből fakadó önfeláldozásról. Van olyan ismerősöm, akinek a szótárából az évek alatt kitörlődött ez a szó. Vagy lehet, hogy sosem volt benne. Nem is emlékszem már pontosan.

Az is elképzelhető, hogy ő csinálja jól?

Ha nincs önfeláldozás úgymond, akkor kényem-kedvem szerint megtehetek bármikor bármit. Én vagyok akkor csak egy nagyvilágban. A világ pedig értem van. Nem kell foglalkoznom másokkal, törődjenek mások velem. Hisz fontos vagyok. Az én érzéseim fontosabbak, mint másoké. Illetve, csak azok a fontosak. Uh, de rohadt jó! Hisz így nem kell alkalmazkodnom. Nem is tudnék, pláne nem akarok. Azt csinálom, ami nekem jó. Ez az én életem. Megvannak az önálló döntéseim. Okos vagyok, majdnem lángelme. Más nem szólhat bele elhatározásaimba. Maximum véleményt nyilváníthat, azzal meg úgysem fogok egyet érteni. Vannak hobbijaim. Másnak ne legyenek. Az én szabadidős tevékenységeim elvégre sokkal élvezetesebbek. Vannak hétvégéim. Szabadidőm. Azzal azt csinálok, amit én akarok. Hisz, benne van a kifejezésben is, hogy az én „hétvégéim”. Nem másé. Hétvégém 48 órás szabadideje nem ütközhet számomra kedvezőtlen programmal. Van családom. Családom elsődleges kötelessége, hogy mindig mindenben, feltétel nélkül mellettem álljon. Ez egy amolyan íratlan szabály.  Ha fáj valami, vagy nekem nem jó, megoldom, hisz nagyon talpraesett vagyok. Mindegy, hogy másoknak mekkora áldozattal, keserűséggel vagy belső konfliktussal jár. Mások nem léteznek. Illetve tudom, hogy léteznek, de ez nem az ő életük. Ez továbbra is csak az ÉN életem. Az én pillanatnyi helyzetem jobbá tétele a tét. Mindig is ez volt a cél. Hibáimat elvárom, hogy azonnal megbocsássák. Mondjuk, nem sok hibám van. De azokat is valakinek köszönhetően követem el mindig. Így már nem is az én hibám. Az övé. Keresem az önigazolást. Elvárom környezetemtől, hogy mindig mindenben mellettem álljanak. Hiszen ők is tudják, hogy én mindig mindent megteszek valamiért.

Nem, nem valamiért tesz meg ez az ember valamit, hanem magáért. És nem valamit tesz meg önmagáért, hanem mindent.

Tényleg ennyivel könnyebb lenne az életünk abban az esetben, ha másokra nem kellene figyelnünk? Maximum csak addig, amíg fétisként, lángolva imádjuk őket? Így működne? És később? Ha azt a bizonyos lángot az évek szürke pora eloltja vagy szikrává tompítja?

Önzetlenség. Meglehetősen kemény munkával járó szó. Igen, így lehet, hogy többen félünk tőle. Lehet, hogy sokszor kudarcot vallunk, ha szemben találjuk magunkat vele. Hisz nem vagyunk tökéletesek semmiképp. De azt érezzük, hogy a szeretet vagy a nagyrabecsülés irányítja az önzetlenséget. És ha ezt a fogalmat sikerül kiviteleznünk, akkor elvileg túláradó boldogságot érzünk. Csak abban az esetben nem, ha olyan személy felé irányul, aki alapvetően magát helyezi fölénybe másokkal szemben. Nem baj, ha néha megtapasztaljuk azonban az önfeláldozást függetlenül a célszemély önző vagy önzetlen mivoltától. Egyet nem szabad elfelejtetni, hogy bármilyen tapasztalatunk is legyen a megalkuvásról, kompromisszum minden emberi kapcsolathoz elengedhetetlen még akkor is, ha sokszor a megvalósításához vezető út tátongó szakadékokkal tarkított. Nehéz, tudom…

Egy kedves, külföldön lévő barátommal egy e-mail-t váltottunk a minap, és elgondolkodtam a helyzetén... meg a magamén is persze...

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondanám, hogy az emberek öt alapkategóriába sorolhatók be. (Tisztelet a kivételnek, remélem, ezt már le sem kell írnom... :))

Az első csoportba imádott társadalmunk azon mélyen tisztelt egyedei sorolhatók, akik se szerelemből, se pénzért nem kívánnak megalkudni: nem dolgoznak, nem tanulnak. Nem is fognak. Különösebbek nem is akartak soha. De ne ítélkezzünk olyan hamar! Ugyanis, ha a megélhetési szülés számít, akkor ők is dolgoznak valamin igen keményen. És ez jó! Valakinek. Remélem, lejött, hogy nem Neked. Ők azok, aki kedvelik az érzelmeiket a külvilág tudatára hozni; hisz nevetni szeretnek, sírni pláne. Napjaik minden egyes pillanatát az a bizsergető érzésen való töprengés tölti ki, amikor felveszik az állambácsi által nyújtott, életet adó mannát, és megihatják rajta az első, várva-várt kocsmakört. Állampolgárként Te is kicsattanóan boldog vagy, hisz adózott forintjaiddal eltarthatod őket. Így tudod azt, hogy volt értelme a mai napodnak is. Volt kiért dolgoznod, éjszakákon át magolnod, tanulnod. Értelmet nyert minden elhullatott verejtékcsepped, álmatlan éjszakád, izzasztó napod. Hát, nem nagyszerű?

A második csoport nagyon fontosnak tartja a pénzt, a stabil egzisztenciális hátteret, vagy a titulust, hogy karriert építsen, hogy megalapozza Csipkerózsikába illő jövőjét. Ennek érdekében rendkívüli áldozatokat hoz: vagy emberfeletti teljesítményt produkál munkamennyiségben, stresszes munkaórában, vagy hazájától messzire elvonul valami –többnyire alantas- munkát végezni, és egy szépreményű fizetés honorálja a családtól, barátoktól vagy pusztán a kishazától távol töltött momentumokat. Karrier vagy lé, vagy adott esetben mindkettő rendelkezésükre áll. Erre méltán büszke lehet az ember, hisz nagyon véres volt az odavezető út. Nekik azonban felbecsülhetetlen a költségük is: családjuktól elvett idő, elillanó fiatal évek, gondoskodó, szeretetteljes légkörtől való megfosztottság az ára mindennek. De lehet, hogy csak egy darabig. Ha optimálisak és tényleg realizálhatóak a célok már viszonylag rövidtávon; akkor ők valóban nyerő csoport lehetnek. Hisz megalapozott hátterükkel könnyen tudnak boldogulni. Viszont legtöbbször sajnos nem azt csinálhatják, amit szeretnek. Hmmm... Milyen furcsa és ironikus egy úttal, nem? A pénznek, még ha birtokoljuk is, nagy ára van.

A harmadik csoport puszta szerelemből dolgozik. Mert szerelemre született. Felfogta, tudja, érzi, hogy egy szerelem az sohasem kifizetődő, nem különösebben éri meg. Anyagilag legalábbis. (Érzelmileg sem, de most azt hagyjuk! Na, jó... Vicc volt...:)) Ez a csoport viszont munkájában motivált, szereti azt, így a stressz általi megbetegedések is kevésbé érintik. Szerelmét pénzért nem váltja be. Hisz ahhoz nagyfokú lojalitás fűzi ugyanis. Valamiért hivatástudata van. Nem tudjuk miért, csak azt, hogy elsősorban nem a pénzért. Tisztában van azzal is, hogy puszta szerelemből hosszú távon nem lehet könnyedén megélni. És itt is megjelenik az előzőekben már közvetetten említett, fránya belső konfliktus...

A negyedik csoport tagjait itthon hívhatjuk fehér hollóknak is. Hibrid csoport, az előző kettő keresztezéséből létrejött, szerencsés csillagzat alatt született szerelemgyerekek. Hőn imádott hivatás és kielégítő anyagi háttér birtokában irigykedve vethetsz rájuk egy kósza pillantást, hogy igen: Istennek hála, azért ilyen is van! Árpád apánk is büszke lenne rájuk! De a látszat még itt is csalhat...Te sem lehetsz tisztában mindennel velük kapcsolatban.

Az ötödik kategória következik. Ha öngyilkosságra hajlamos vagy, vagy bipoláris tünetekkel bírsz, ezt a pár sort hagyd ki, és ugorj a következő bekezdésre a saját érdekedben... Szóval ők azok, akik nyilván szintén dolgoznak. Keményen. Egyszerűen rühellik, zsigerből gyűlölik a munkájuk minden egyes mozzanatát, mert monoton, mert beáll olyankor a teljes agyhalál, mert van egy olyan főnökük, aki nem vette észre, hogy a rabszolgatartást már egy jó ideje eltörölték, mert a havi keresetük a nagylelkűen rezsicsökkentett rezsire sem futja.

Kb. ez ma az ország. Reméljük, kedves olvasó, hogy nem a két szélső csoportba tartozol. A szélsőségek ugyanis sosem jók. A közbülső három viszont elgondolkodtató... Melyik éri meg? Szeretni valamit? Vagy pénzt csinálni? Vagy, ha megvan mindkettő, akkor már az a boldogsággal egyenlő?

Nem, biztos, hogy nem. Nincs jó kategória, nincs jó döntés. Egyéni prioritás van. Mindenkinek a saját értékrendjétől függhet, hogy mit tart fontosabbnak. Hogy mennyit képes áldozni azért. Egyre kell figyelnünk: hogy a számunkra meghozott áldozat eszmei vagy tényleges értéke semmi esetre se haladhatja meg önmagunk nyereségét. Igen, a mérce Te magad vagy, és nagyon jól tudod, hogy hol vannak a határok. Hisz gondolj csak bele, ez a Te életed, a Te játszmádat vívod, és Te vagy az, aki a saját játékszabályaidat felállítottad!

Éjjel van, de nem jön álom a szemedre. (Istenem, még ezt is megénekelték. :D Így alkosson újat az ember. :) ) Rengeteg mindent lehetne csinálni az albiban, pl: tanulni –de Istentől való vétek lenne, hisz most lett vége a vizsgaidőszaknak és a memória tele, a lomtár meg még nem lett ürítve. Vagy olvasni. De szeretett szerződ pont egy unalmas témát boncolgat idestova több mint húsz oldalon át. Egy választott könyvet meg mégsem olvashat úgy az ember, mint egy kötelezőt, itt már tényleg nincs pofája átlapozni, hogy a lényegre térjen. Internetes időtöltés. Jól hangozna, de rezsicsökkentés van ugye, internet nincs. TV? TV van, csak benne a szekrényben. Magától nem helyeződik üzembe. Különben is, a virágaidnak nagyon kell a hely, így a TV állvány már foglalt. De talán ez jobb is így. Takarítás kilőve éjjel, egy társasházi kultúrkörbe való beilleszkedésed a tét. Különben sincs kedved glancolni, még úgysem olyan para a körletrend. Na, jó kicsit. De most jót tesz a kupi a pszichédnek. A pszichéd és a kupi lájkolják egymást, sőt nonstop szívecskéket küldenek egymásnak. Sokat. Szóval minden rendben. Így nincs más hátra, mint előre: írnod kell. Valami baromságot lehetőleg. Különben is megígérted egyik kedvenc, szemtelenül fiatal barátnődnek, hogy az ő inspirálására, unszolására, kérésére írni fogsz Valakikről. Az általa közvetített brainstorming megihletett. Ennek a szemelvénynek a megírásával azonban vállalnod kell, hogy nem leszel különösképp népszerű valakik között újfent. De persze Te nagyon vagányul, és lehet, hogy nem túl bölcsen be is vállalod. Eddig sem voltál különösképp népszerű az ellenkező nem egy bizonyos körében, és kiváltságos státuszod mindenképp fent kívánod tartani.

HÍMes tojások

Ők a kezdet és a vég. Inkább a vég. A tökéletes omega hímek. Ja, alfa. Sokszor indokolatlan nőcsokor övezi őket. A sármőrök. (Itt most az irodalmi túlzás kívánta meg a szószerkezetet.) Az arcok. Az arcokon szinte szemet gyönyörködtető Bruce Willis vigyor. Laza elegancia. Inkább majd széteső elegancia. Stílus nem az igazi, a legjobb és az egyetlen; de a Bruce Willis mosolyra koncentrálsz, így mellékessé válnak az olyan apróságok, mint a közepes vagy elégséges öltözködési stílus. Tudnak beszélni. Majdnem összefüggő mondatokban. Szintaxis is hellyel-közzel stimmel. Meglepő. Nem sokat karattyolnak mondjuk. Szóval nő semmi esetre sem veszett el bennük. De tedd össze a két kezed, és köszönd meg ezt szépen az Égi Gondviselőnek ismét! Foglalkozásukat tekintve farmerek, magyarul parasztok. Férfi társaságban csak biológiai témákkal tudnak kitűnni: úgy, mint a zsákmányszerzés, szaporodás.  Legalább valamiben jártasak. Így már fel is tudsz rájuk nézni (szinte). Rajongsz értük. Hisz tudod, hogy vééégre Mrs. Jack Spero lehetsz a saját, legújabb 3D-s Magyar tenger kalózai című filmedben, Mr. Spero-val. Az erőtől duzzadó, rebellis, nem is enyhén nagyképernyőjű kalóz hajójának árbóc állítása egy viharos éjszakának köszönhetően kudarcba fullad. Kacagnod kell, de megszánod. Szegény, ugyan segíts neki! Hisz ez mégis a Te filmed is! Sok tengervizet ivott az éjszaka folyamán a fedélzetre felcsapódó, hömpölygő hullámzás során.

Másnap nincs térerőtök. Hogy a Tiéd elment, azt abszolút érted, hogy az övé is, azt meg pláne. Akkor legyen ez a the end of a not so beautiful friendship. :D :D Jó? Kiváló!

Hímes tojás. Kell még Neked? Ez esetben akár egy laza húsvéti locsolás alkalmával is megnyerhetsz párat Magadnak. :D

Egy barátommal való rövid csetelés ihletet meg a következő írás megalkotására...

Kritika. Valakinek úgy kell, mint mazonak a szado, mint háznak az alap, mint egyetemistának a szesz, mint Kiszel Tündének a Donatellácska naptár. Másnak meg totálisan felesleges. Annyira, mint Norbi hasára még egy kocka, a legújabb BMW-nek még egy lóerő, vagy a Romantika TV-nek még egy brazil szappanopera hős.

Hogy van ez? Kritika. Félünk már a szótól is, mert valami fájóan, lelket tipróan őszintére számítunk. Hát, ezt jól látjuk. Egy igazi kritika szívbemarkolóan egyenes. Nincs kertelés. (Igaz, drága barátnőm? :) )Nincs kegyelem. Egy döfés. Az a döfés viszont kell ahhoz, hogy végre megláthassuk azt, hogy miben rejlik a külvilág objektivitása. De miért félünk annyira kimondani dolgokat legyen szó akár magunkról, vagy másokról? Nyers őszinteséggel elveszthetünk mindent és mindenkit? Nem pont az a lényeg, hogy kimondjuk és megmondjuk, minthogy hátba támadjuk szeretteinket? És ha beágyazzuk éles meglátásunkat mindenféle negédes, finom, fület gyönyörködtető szófordulatba, akkor az úgy már jó is? Úgy nem pont a lényeg veszik el?

Egy kritikának alapvetően konstruktívnak kellene lennie. És építő is abban az esetben, ha olyan személynek intézzük, akihez fűz valami féle pozitív érzelem. Viszont hajlamosak vagyunk az ellenkezőjeképp viselkedni azokkal, akiket nem ismerünk, vagy kevésbé kedvelünk. Nyilván, ez teljesen logikus. Viszont még ha ténylegesen is destruktív egy kritika, amelyet feléd intéznek, megfelelő önértékeléssel sokat kamatoztathatsz belőle. Legalábbis szerintem. Ez esetben a visszájára fordítható minden.

Na, és akkor mi a helyzet magunkkal? Hogy látjuk mi önmagunkat? Gondolkodtál már azon, hogy milyen is vagy pontosan Te magad???

Én adjak egy önjellemzést? :) Már számtalanszor megtettem amúgy írott formában is. Hol is kezdjem...Na, nézzük a belsőt! Asztrológia fanok, vagy az ahhoz értő szakemberek azt mondanák, hogy a csillagjegyem az oka a sokszor esztelen méreteket öltő kitartásomnak és a szívósságomnak, csak úgy, mint a végletekig elmenő, dekadenciára való hajlamomnak és a realitás tudatnak, mely inkább negatív jelentéstartalommal párosul. Nyers szókimondás legtöbbször nem a legexkluzívabb formában-viszont ezt most milyen szépen mondtam :) -, nemtörődömség; de közöny semmi esetre sem. Nagyfokú empátia a nehéz sorsok felé. Erős félelem, szorongás a jövőre irányulóan. Visszaolvasva nem is egy jackpot típusú karakter vagyok. Humorérzék? Van. Csak más nem feltétlen érzi, érti. Amolyan, keserédes humor szarkazmussal párosulva. Önérzet is van bőven, mondjuk néha nem tudom mire. Mizantrópia az emberi hülyeséghez vagy embertelenséghez kötött. Távolságtartás. Hibavállalás. Önvédő mechanizmusként megjelenő verbális agresszió. (Kezd úgy hangozni, mint egy depresszív pszichó könyv Freud-tól. :D )

Állatként rák vagyok jelenleg. Hátrafelé közlekedem sokszor, vannak olyan gátak az életemben most, melyek nem engedik az előrehaladást. Belsőleg is, fizikailag is. Ollóim vannak. Tudok valamelyest boldogulni velük és védekezni is, ha kell. Folyok az árral alkalomadtán. Most egyedül. De így tudok legalább kalandozni is. Élményeket gyűjteni. Nem is keveset, nem is akármilyeneket. Főleg éjjel vagyok aktív. Nem vagyok túl erős, néha elvonulok egy szikla alá és lekuporodom. Sok gyengeségem van, melyektől keményebb életszakaszokban nem akarok megválni. Néha levedlem a páncélom. Ezt utólag sosem kedvelem, mert ekkor sérülékeny vagyok. Ha megszilárdul, szinte megközelíthetetlen. De tisztában vagyok azzal is, hogy elengedhetetlen az, hogy néha lekerüljön rólunk az a kitines, szilárd, védelmet jelentő páncél és átéljük a kiszolgáltatottság érzését, mely nem minden szituációban jelent negatív dolgot. Nem vagyok a legszebb, a legokosabb, a legerősebb –gondold csak el, rákként hogy is lehetnék?? :D, még csak nem vagyok a tápláléklánc csúcsán sem. Mégis Isten egy aprócska teremtményeként élek a többiekkel együtt egy nagy egységben és mégis elhatárolódva. Nem feltétlen rák szeretnék lenni, de most úgy érzem, az vagyok. Vagy valami hozzá hasonló kis teremtmény. Nem egy tökéletes rák sajnos. Tényleg, van olyan amúgy? :D De azért egy önmagát elszórakoztató, vicces rák. És szerencsés. Mert minden hibámmal együtt sokan feltétel nélkül elfogadnak és szeretnek. Mint ahogyan én is őket. Nem is hiszem, hogy kell ennél több.

A kritika és az önkritika sem arra kell, hogy irányuljon, hogy háborút indítsunk mások vagy önmagunk felé. Inkább ahhoz kell, hogy önmagunk megismerésével és mások segítésével egy kedvezőbb kapcsolati hálót kreáljunk. Ennek létrehozása lehet, hogy erőfeszítéssel vagy fájdalommal jár. Viszont a végcél eléréséhez nélkülözhetetlen.

Ki gondolta volna, hogy 30 évesen jön el az az idő, amikor már egy szülinapot sem várhat nyugodtan az ember. Olyan dolgok jutnak eszedbe, hogy harminc gyertyával már egy társasházat is felgyújthatsz, szóval tortára talán rá sem érdemes rakni őket, hacsaknem szeretnél Matuska Szilveszterest játszani pont a szülcsinapcsidon. Elmúlt éjfél, és még mindig fenn vagyok. Diákként január elején ez azért bőven elvárható. És megtörténik egy újabb tízes átlépés. Huh, ez fájt! Tényleg fájt. Na jó, azért annyira mégsem, hisz most is mosolyogva írom ezeket a sorokat.

Azt mondják, hogy életünk utolsó percében lepereg lelki szemünk minden egyes átélt legfontosabb mozzanatunk. Valami hasonlót éreztem ma éjfél után. Hirtelen megtelt az agyam mindennel, az apróságoktól egészen a nagy dolgokig: eszembe jutottak életem elhibázott napjai, kellemes percei, legjobb barátaim, fősulis élmények tömkelege, nagy összeveszések, gyerekes csetepaték, szórakozások, idegölő, monoton gyufagyári munka, egy majom exfőnököm, poénok, elfuserált kapcsolatok és persze a fájó emlékek is, melyek az idő múlásával enyhülni látszanak. Talán elmondhatom, hogy „hivatalosan” is felnőtté váltam. (Igen, még csak most…) Gyerekkoromban ugyanis, azokat már igen öreg fiatalnak tekintettem, akik túl voltak azon a bizonyos tripla X-en. Nekik már mindegyikőjüknek családja, gyereke volt, felelősségteljes munkája, szép reményeket kecsegtető életcélja. Bizonyos értelemben lehet, hogy le vagyok maradva, de legalább a kor tekintetében semmi esetre sem.

Hmmm… Érdekes azért. Bölcsebbé kellene válnunk egy bizonyos tízes átlépéssel? Hibázhatunk még? Baj, hogy ha még egy csomó mindent nem valósítottunk meg, amit mások már évekkel ezelőtt? Már elvárás esetleg az is ilyenkor, hogy komolyabbá, felnőttebbé váljunk?

Remélem nem. Nem mintha örök gyerek szeretnék maradni. Nem, semmi esetre sem. A felelősségvállalást sem szeretném elkerülni. A hibáimat is igyekszem felvállalni továbbra is. Akkor változott valami? Talán nem. Rövidtávon legalábbis semmi. Ha visszatekintek a húsz év környéki önmagamra, akkor viszont igen. Rengeteg minden. Egy szakadékot látok, melyet egy keskeny híd ível át. A hídon robosztus korlátok ágaskodnak. Igen, van egy erős híd, egy stabil, összekötő kapocs, mely segítségével még mindig magabiztosan képes vagyok visszasétálni a felhőtlen, különösebb kötelezettségektől mentes világba, még ha rövid időre is. Talán Neked is vannak még olyan pillanatok az életedben, amikor újra és újra átélheted, hogy gondtalan gyermek, serdülő vagy ifjú vagy. Hogy ez baj-e? Nem hiszem…Hogy kiváltság-e? Mindenképpen.

„Mindenki annyi, amennyinek érzi magát.” – sokan hangoztatják az oly elcsépelt mondatot. Tényleg így van? Mi határozza ezt meg? A személyiségünk? A temperamentumunk? A stílusunk? A beszédünk? A mentalitásunk? A külsőnk? Az öltözködésünk? A környezetünk visszacsatolása? Vagy mindez együttesen?

Azt hiszem, én kevés vagyok ahhoz, hogy ezt a kérdést pontosan megválaszoljam. Az biztos, hogy még egy tízes átlépéssel sem változik semmi. 29-ből 30-ba lépni pont olyan, mint 27-ből 28-ba, vagy 21-ből 22-be. Talán csak a szám gömbölyűbb. Vagy mivel hogy nagyobb, ijesztőbb. De ha minden jól megy, jövőre lesz ennél is ijesztőbb, szóval aggodalomra semmi ok.

A kulcs talán minden esetben az lehet, hogy –még ha sokszor nehéz is- megtanuljuk azt, hogy önmagunk elfogadása nem életkor, külső vagy teljesítmény-specifikus. Ha életünket nem másokéhoz akarjuk viszonyítani, hanem megpróbáljuk a saját magunk kisebb-nagyobb sikereit meglelni, a saját magunk által elkövetett bukásokat, kudarcokat elfogadni és tanulni belőlük, akkor a kor egy olyan másodlagos tényezővé válik az életünkben, melybe csupán a megélt pozitív és negatív élményeink ágyazódtak bele. Ilyen formában a korunk nem is foglalhat el központi szerepet az életünkben. És talán nem is az életkor határoz meg bennünket, hanem a benne rejlő tapasztalat, bármilyen legyen is az…

„Nem tanultam semmit” típus

Aha, persze, értjük… Azonban a kialvatlanságtól vérben úszó, ödémás szemek nem tekinthetők túl legitimnek ez ügyben. Ők azok a menyecskék, akik alighogy beértél hőn imádott iskoládba, meglepnek, és elkezdenek parazita módjára élősködni rajtad, a megmaradt, jelentéktelen mennyiségű energiád akarják rögvest elszippantani. Szívják az aurádat, a véredet, a sejtjeidet, belőled élnek, táplálkoznak, marcangolják húsodat. Fáj a látványuk, a jelenlétük, a hangjuk, az intim szférádba való kéretlen behatolásuk. A szövegük meg egyszerűen technikai KO-val nyer. Állítják, sőt nyomatékosítva, meglehetősen kellemetlen frekvencián hangsúlyozzák, hogy NEM tanultak semmit, NEM tudnak semmit. Felsorolják kifogásaikat, melyre nem igazán vagy kíváncsi, és melyeket –megjegyzem rettentő udvariatlanul- meg sem kérdeztél: 5 tagú családjuk, munkájuk, beteg ükanyjuk, vizes pelenkában totyogó porontyuk… stb. van, mely erőn felüli teljesítményt igényel tőlük. Ezért nem történt meg a tananyag abszolválása részükről.

Arra gondolsz, mikor mennek el a közeledből, és mikor jön már egy üdítően jó arc, aki egy kicsit mosolyra rántja csüggedő arcod szélét egy, még sosem hallott Orbán Viktor viccel vagy a hétvégi party sztorijaival. Na, most jó lenne, ha felébrednél. Rólad van szó, ez nem a Te napod. Mi nem kellene még? Jó arc? Ez nem a rettentő szórakoztató haverjaid gyülekezete; ez egy nívós oktatási intézmény. Ide alapvetően maximalista kultúr-lények és nem jó fejek járnak. Szórakozni akarsz? Talán nem egy újabb iskolát kellett volna elkezdened… ez esetben menj kocsmázni, síelni, heverészni egy tengerpartra vagy nézz meg egy 3D-s filmet Johnny Depp-pel!

Vizsgán

Végre elkezdődött a vizsga, így legalább abbahagyták a siránkozást, jajveszékelést körülötted. Huh! Felemeled a tekinteted, és egy elismerő bólintással köszönöd meg az Égiek szíves hozzájárulását a napod jobbá tételéhez. Még a vizsga kezdetének megörülsz, hisz simogatja a füled a mennyei csend. Megkapod a vizsgalapod. Na, mondjuk az pont nem gyönyörködteti a szemed, de jó lenne, ha nem lennél telhetetlen! Minden érzékszervednek nem kedveskedhet az előzékeny és roppant segítőkész tanárod, aki természetesen pusztán a benned igen mélyen szunnyadó tudás vulkanikus kitörésére kíváncsi. Szemeddel végigpásztázod a kérdéssort. Ismerősnek tűnik, de hirtelen nem feltétlen sikerül felidézned hajszálpontossággal a kért definíciók sorát. Azonban erősen bízol benne, hogy IQ-ból képes vagy mindenhez valami szép, cizellált barokk körmondatot írni, mely a kívánt kérdésre egy picit más aspektusból ugyan, de azért helytálló választ ad. Oldalra pillantasz… Látod, hogy a melletted lévő, „nem tanultam semmit” bukszáknak füstöl a papírjuk a lap és a tolluk között kialakult intenzív súrlódástól. Te még el sem kezdtél írni, hisz úgy gondolod, hogy egy zseni vagy. Egy igazi zseni pedig nem veszik el a részletekben semmi esetre sem, és igen tömören, meglepően gyorsan képes összegezni. 18 perc letelte után a Téged körbevevő paraziták új lapot kérnek. A Tiéd még mindig üres… Óhatatlanul is azon kezdesz el gondolkodni, hogy mi lett volna, ha tanulnak. Így is minimum egy Dosztojevszkij veszett el bennük.

Minden erődet összeszeded és beindítod rozsdásodó agyműködésed. Elkezdesz tudálékosan hablatyolni valamit minden kérdéshez bízva abban, hogy az innovatív felfogásod és a nagyfokú kreativitásod elnyeri a mágikus kettes érdemjegyét. (Ösztöndíjra azért ne számíts, ha kérhetem! Ahhoz nagyobb fenék kell lényegesen!)