Vannak bizonyos dolgok, amelyeket abszolút méltatlannak érzünk. Méltatlannak, mert adott, kellemetlen szituációkba úgy kerültünk bele, hogy mások kértek rá, vagy hajszoltak bele bennünket. Szerencsétlenebb esetekben lehet, hogy nem is egyszer. És mégis csak nekünk nem felemelő a végeredmény. Hogy van ez? Sokak szerint mindennek megvan a miértje, és hogy addig kell megvívni a saját magunk kemény, sokszor idegölő leckéit, míg meg nem tanuljuk azokat. De mitől függ pontosan ez a nem kívánt „tanulás"? Mi van akkor, ha attól félünk, hogy mivel érzelmileg annyira involválva vagyunk egy bizonyos helyzetben, hogy képtelenek vagyunk „tanulni"? Még akkor is, ha a józanész érveivel tökéletesen tisztában vagyunk. Vajon tarthat egy érzés életünk végéig? Vagy az idő az erősebb? Minden szívmelengető emlék csak még gyönyörűbbé, és minden fájó pillanat csak még mélyebb sebbé válna, ahogy haladunk előre? Vagy minden tényleg egy idő után varázsütésre megszépül?
Nem tudom. Ehhez talán még fiatal vagyok, hogy el tudjam dönteni. Az biztos, hogy semmi sem történik ok nélkül. Tetteinkért is fizetnünk kell. Sőt, azért is, amit mondunk, cselekszünk, gondolunk. De a gondolatainkat hogyan tudjuk befolyásolni? Mert ahhoz, hogy valóban megszűnjön, ami az agyunkban megfordul, érzéseket kellene kitörölnünk magunkból. Megtehetjük ezt egyáltalán?
Nem vagyunk szentek. Egyikünk sem sajnos. De legtöbbünk talán hiszi azt, hogy jórészt képesek vagyunk különbséget tenni jó és rossz között. És ez nagyszerű érzés, de még akkor is roppant kevés. Hisz rengeteget botlunk mi is. Úton-útfélen, ha nehézség jön, hajlamosak vagyunk rosszul dönteni. Könnyű utakat is kipróbálunk, még akkor is, ha nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy hosszútávon szűk, keskeny zsákutcában végződnek, és nem vezetnek sehova. Baj van velünk is, igen. Azonban mégis érezzük, hogy bizonyos dolgok méltatlanok hozzánk. Nem volna szabad, hogy ilyen megforduljon a fejünkben pedig. Pont az előbb említett hibáink miatt nem. Amiért mégis a méltatlanság fogalma utolér minket, az azt hiszem annak tudható be, hogy új élményt szerezzünk. Ezzel a negatív tapasztalattal remélhetőleg nem kevesebbek, hanem többek leszünk, bármennyire is groteszk és egyúttal paradox kijelentésként hangzik. Talán egy méltatlan helyzet által nyújtott érzések is taníthatnak bennünket. De miért kell, hogy egy tanító célzatú lecke fájjon, rosszul essen vagy elgyengítsen bennünket? Tudjuk ezt? Óhatatlanul is azt gondoljuk, hogy úgy még többet kamatoztathatnánk, ha pusztán pozitív élményeket halmozhatnánk földi életünkben. Nem, akkor biztos nem. Hisz gondoljunk csak bele! Egy idő után a csupa pozitív dolog elértéktelenedne, vagy –ami még rosszabb- észre sem vennénk őket, fel sem tűnnének. Természetessé, banálissá válnának.
Hibák. Személyiségünkből, vagy „nem akarásunkból" adódnak? Változhatunk? Vagy egy bizonyos életkor után ez tényleg lehetetlen? Ha kitartóak vagyunk, és nem adjuk fel, akkor fejlődhetünk vajon? Kitartás alatt olyan erőfeszítést értek, amivel mondjuk egy aprócska hangya néz szembe nap, mint nap. Nem egy ideiglenesen tartó, felületes hóbortot. Egyszer olvastam, hogy ez a kis élőlény képes testtömegének több, mint 40-szeresét is szállítani ide-oda. És valamiért nem adja fel. Ösztönösen tudja, hogy mit kell tennie. Egy pici lény, aki nem csak önmagáért, de a társaiért is küzd. Képes tenni másokért, együtt élni egy több milliós államban zavartalanul. Pedig ő is szembe néz a méltatlansággal. Hisz más állat nem dolgozik ennyit vagy ilyen keményen, nem kell hierarchiában élnie, nem ilyen végtelenül parányi pozícióból indul kiszolgáltatva mindenféle fenyegető veszélynek... és még sorolhatnám. De mégis ösztönösen tudja, hogy mi a helyes. Hogy mit kell tennie. Hogy hogyan éljen együtt. Hogy küzdeni kell. Hogy szembe kell nézni azzal a bizonyos méltatlansággal. Ösztönösen, gondolkodás nélkül.
Mi pedig legtöbbször erre képtelenek vagyunk.
