Gépőrület és megszállottság. Mániákusan képernyőre meredt, pislogás nélküli, duzzadt, kidülledő szemek. Mindenhol. Biztosan már magadon is észlelted a függőség jegyeit; azt a kényszert, hogy valamilyen masinát be kell kapcsolnod magad körül nap, mint nap. Mert nekem már sikerült. Sajnos vagy nem; így van. Egyrészről felemelőek a körülöttünk lévő csuda okos kütyük, hisz számtalan, hihetetlenül érdekes applikációt tudnak nyújtani, - lényegesen több információt képesek raktározni, mint mi magunk- sőt, újdonságok tömkelegével kecsegtetnek, bónuszként szórakoztatnak. Nincs is ezzel baj. Talán. Talán addig nincs, amíg értékekre is használjuk őket. Legtöbbünknek sajnos ez teljesen kivitelezhetetlen.
Van például három különösen tehetséges ismerősöm, akikkel csak közösségi oldalon tartjuk ugyan a kapcsolatot, de ott hál’ Istennek rendszerint. Az egyik napjaink költőjének, a másik írójának, míg a harmadik zenészének nevezhető. Három feltörekvő, fiatal, kifejezetten értelmes srácról van szó. Tanultak, olvasottak, intelligensek és tájékozottak minden tekintetben. És hát azt kell, hogy mondjam: letettek valamit az asztalra. Úgy értem, hogy alkottak és a mai napig alkotnak valamit, amire a legtöbbünk képtelen lenne. Pusztán azért, mert nincs jó írói vénánk, mert énekhangunk is csupán beszédhangra redukálódott, mert a múzsa fogalmát maximum csak a középiskolás irodalomkönyvekből ismerjük vagy onnan sem. Ez még nem is lenne probléma, hisz mi valószínűleg másban vagyunk átlagon felüliek: jó szerelők, hentesek, orvosok, kozmetikusok, virágkötők vagy óvónők (…és még sorolhatnám kik) vagyunk.
Ezek a fiúk viszont versenyeken vesznek részt és a közösségi hálókon „lájkokat” gyűjtenének, hogy valahogy a boldogulásokhoz szükséges propagandát magukénak tudhassák nyilván nem érdemtelenül. Hosszú hónapok véres munkájával sem tudják azonban elérni azt a népszerűséget, amiket agyhalott, de ugyanakkor mélyen tisztelt celebjeinknek a legújabb, méregdrága, 90% pamut, 10% poliészter tartalmú bugyijuk színével egy szempillantás alatt sikerül.
Nem is olyan régen vetítettek a TV-ben egy (zárójelben megjegyzem: igen beteg, sárgaházba pont beillő) hímnemű egyedet, aki fél hátsófelét rettentő ízléstelen módon kivillantotta egy-egy női forrónadrágból fényes nappal. Csupán annyit csinált, hogy magamutogató, gusztustalan szatírként dalolászva sétafikált egy magyarországi nagyváros frekventált utcáin. A média felkapta, mint gyöngytyúk a taknyot, az emberek meg elkezdték fénysebességgel lájkolni egy populáris weboldalon. Pár nap leforgása alatt több ezren tekintették és osztották meg a róla szóló hihetetlenül abnormális videót.
De számtalan más szemléltető példa van hasonló jelenségekre ma szeretett hazánkban. Még ha nem is nézel TV-t, az ehhez hasonló precedensekkel van tele minden egyes hírközlő forrás. Így a tudomás szerzés öröme nem kerülhet el Téged sem. Divatmaca magára rántja a cool Gucci-Amnesia-Zara-Salamander vagy tudom is én milyen vadiúj brand-et, és rögtön több tízezer hű követőt tudhat magáénak. Természetesen teljesen kiérdemelten. Bizonyára iszonyú erőfeszítéssel járt felkelni az ágyból, felhúzni a luxus yacht-ot érő rongyokat és csinálni 78-79 self-shot-t egy kipolírozott fürdőszoba tükörből. Félre ne érts, kedves olvasó! Tőlem létezhetnek divat-celeb blogok, velük foglalkozó weboldalak. Persze, nyilván így teljes a kép. De az hogy történhet meg, hogy semmiféle értelmet nem akarunk beengedni az életünkbe, és hogy nem értékeljük sem a még be nem futott, sem a már befutott tehetségeinket, akik nem pusztán a hülyeségből vagy az Isten adta tökéletes külsőből élnének meg?
És akkor még egy dolog. Voltak ugye nem is olyan rég az olimpiai játékok Londonban. Gyönyörűen, sőt, az ország méretéhez képest kimagasló teljesítményt nyújtottak magyar sportolóink ismét. Tudunk róluk valamit?? Az összes, érmet szerzett sportoló nevét esetleg bárki fel tudná most kapásból sorolni bármilyen segítség nélkül? (Gondolom nem. Vagy legalábbis nem sokan. Nekem is csak maximum három megy. Szégyen!) A VV166-nak a szereplőit szerintem többen fel tudják idézni hirtelen. Pedig mennyi munka, áldozat, álmatlan éjszaka, lemondás van egy fényesen csillogó olimpiai érem mögött! És ez nem csak a mi hibánk. A média a VV-s és a hozzá hasonló, kiterített vadnak minősülő „atomfizikus” nőket és férfiakat reklámozza éjjel-nappal Budapesten. OKÉ. Sebaj. De ha meg is nézed ezeket a műsorokat, mert úgy gondolod, hogy egy fárasztó nap és a lobbanékony főnököd őrjöngése után csak valami észveszejtő ökörség kapcsol ki, az akkor sem zárja ki azt, hogy a tehetségeinkre felfigyelj, és egy kattintás erejéig elismerd kiválóságukat. Szerintem.
Édesanyám azt mondja, hogy „puha gyarmatosítás van”. Idióta műsorokat vetítenek, arra koncentrálván, hogy ne épüljön a magyar. Illetve, hogy épüljön, csak le. A cél: a minden tekintetben való elbutítás. Egy kultúrától korántsem duzzadó országot ugyanis lehet pórázon rángatni és irányítani a „nagyoknak” kényük-kedvük szerint. Azt hiszem, igaza van. Valami ilyesmi történik. Meglehetősen sikeresen.
Végezetül, de nem utolsó sorban, ha már szóba hoztam őket, akkor hadd írjam le a legutóbbi aranyérmes olimpikonjaink névsorát! Megérdemlik, hogy ha másképp nem is, legalább pár pillanat erejéig rájuk is gondoljunk újra, és hogy ne vesszen el emberfeletti munkájuk a feledés homályába! (A lista a teljesség igénye nélkül született meg, hisz még rengeteg említésre méltó, kivételes egyéniség van hazánkban.)
Aranyérmesek (2012): Pars Krisztián, Dombi Rudolf, Kökény Roland, Kozák Danuta, Fazekas Krisztina, Kovács Katalin, Szabó Gabriella, Berki Krisztián, Gyurta Dániel, Risztov Éva, Szilágyi Áron. Nagy taps nekik és a többi érmes társaiknak is!
