Egy barátommal való rövid csetelés ihletet meg a következő írás megalkotására...
Kritika. Valakinek úgy kell, mint mazonak a szado, mint háznak az alap, mint egyetemistának a szesz, mint Kiszel Tündének a Donatellácska naptár. Másnak meg totálisan felesleges. Annyira, mint Norbi hasára még egy kocka, a legújabb BMW-nek még egy lóerő, vagy a Romantika TV-nek még egy brazil szappanopera hős.
Hogy van ez? Kritika. Félünk már a szótól is, mert valami fájóan, lelket tipróan őszintére számítunk. Hát, ezt jól látjuk. Egy igazi kritika szívbemarkolóan egyenes. Nincs kertelés. (Igaz, drága barátnőm? :) )Nincs kegyelem. Egy döfés. Az a döfés viszont kell ahhoz, hogy végre megláthassuk azt, hogy miben rejlik a külvilág objektivitása. De miért félünk annyira kimondani dolgokat legyen szó akár magunkról, vagy másokról? Nyers őszinteséggel elveszthetünk mindent és mindenkit? Nem pont az a lényeg, hogy kimondjuk és megmondjuk, minthogy hátba támadjuk szeretteinket? És ha beágyazzuk éles meglátásunkat mindenféle negédes, finom, fület gyönyörködtető szófordulatba, akkor az úgy már jó is? Úgy nem pont a lényeg veszik el?
Egy kritikának alapvetően konstruktívnak kellene lennie. És építő is abban az esetben, ha olyan személynek intézzük, akihez fűz valami féle pozitív érzelem. Viszont hajlamosak vagyunk az ellenkezőjeképp viselkedni azokkal, akiket nem ismerünk, vagy kevésbé kedvelünk. Nyilván, ez teljesen logikus. Viszont még ha ténylegesen is destruktív egy kritika, amelyet feléd intéznek, megfelelő önértékeléssel sokat kamatoztathatsz belőle. Legalábbis szerintem. Ez esetben a visszájára fordítható minden.
Na, és akkor mi a helyzet magunkkal? Hogy látjuk mi önmagunkat? Gondolkodtál már azon, hogy milyen is vagy pontosan Te magad???
Én adjak egy önjellemzést? :) Már számtalanszor megtettem amúgy írott formában is. Hol is kezdjem...Na, nézzük a belsőt! Asztrológia fanok, vagy az ahhoz értő szakemberek azt mondanák, hogy a csillagjegyem az oka a sokszor esztelen méreteket öltő kitartásomnak és a szívósságomnak, csak úgy, mint a végletekig elmenő, dekadenciára való hajlamomnak és a realitás tudatnak, mely inkább negatív jelentéstartalommal párosul. Nyers szókimondás legtöbbször nem a legexkluzívabb formában-viszont ezt most milyen szépen mondtam :) -, nemtörődömség; de közöny semmi esetre sem. Nagyfokú empátia a nehéz sorsok felé. Erős félelem, szorongás a jövőre irányulóan. Visszaolvasva nem is egy jackpot típusú karakter vagyok. Humorérzék? Van. Csak más nem feltétlen érzi, érti. Amolyan, keserédes humor szarkazmussal párosulva. Önérzet is van bőven, mondjuk néha nem tudom mire. Mizantrópia az emberi hülyeséghez vagy embertelenséghez kötött. Távolságtartás. Hibavállalás. Önvédő mechanizmusként megjelenő verbális agresszió. (Kezd úgy hangozni, mint egy depresszív pszichó könyv Freud-tól. :D )
Állatként rák vagyok jelenleg. Hátrafelé közlekedem sokszor, vannak olyan gátak az életemben most, melyek nem engedik az előrehaladást. Belsőleg is, fizikailag is. Ollóim vannak. Tudok valamelyest boldogulni velük és védekezni is, ha kell. Folyok az árral alkalomadtán. Most egyedül. De így tudok legalább kalandozni is. Élményeket gyűjteni. Nem is keveset, nem is akármilyeneket. Főleg éjjel vagyok aktív. Nem vagyok túl erős, néha elvonulok egy szikla alá és lekuporodom. Sok gyengeségem van, melyektől keményebb életszakaszokban nem akarok megválni. Néha levedlem a páncélom. Ezt utólag sosem kedvelem, mert ekkor sérülékeny vagyok. Ha megszilárdul, szinte megközelíthetetlen. De tisztában vagyok azzal is, hogy elengedhetetlen az, hogy néha lekerüljön rólunk az a kitines, szilárd, védelmet jelentő páncél és átéljük a kiszolgáltatottság érzését, mely nem minden szituációban jelent negatív dolgot. Nem vagyok a legszebb, a legokosabb, a legerősebb –gondold csak el, rákként hogy is lehetnék?? :D, még csak nem vagyok a tápláléklánc csúcsán sem. Mégis Isten egy aprócska teremtményeként élek a többiekkel együtt egy nagy egységben és mégis elhatárolódva. Nem feltétlen rák szeretnék lenni, de most úgy érzem, az vagyok. Vagy valami hozzá hasonló kis teremtmény. Nem egy tökéletes rák sajnos. Tényleg, van olyan amúgy? :D De azért egy önmagát elszórakoztató, vicces rák. És szerencsés. Mert minden hibámmal együtt sokan feltétel nélkül elfogadnak és szeretnek. Mint ahogyan én is őket. Nem is hiszem, hogy kell ennél több.
A kritika és az önkritika sem arra kell, hogy irányuljon, hogy háborút indítsunk mások vagy önmagunk felé. Inkább ahhoz kell, hogy önmagunk megismerésével és mások segítésével egy kedvezőbb kapcsolati hálót kreáljunk. Ennek létrehozása lehet, hogy erőfeszítéssel vagy fájdalommal jár. Viszont a végcél eléréséhez nélkülözhetetlen.
