Gondolkodtál már azon, hogy mennyi mindent kell teljesítened, ha fenn akarsz tartani egy „ideálisabb” állapotot az életben, bármiről is legyen szó?
Lehet, hogy már átélted, hogy sikerült fogynod egy-két-három kilót, és még az is lehet, hogy azok közé az emberek közé tartozol, akik véres-verejtékkel, óriási erőfeszítések árán tudják ezt megtenni. Mikor megvan a siker, azt gondoljuk, hogy „örökké” fog tartani. Erre a legtöbbünk, mint aki jól végezte dolgát: hátradől, „elengedi magát”, és minimum a dupláját visszaszedi. Ugyanez szokott lenni a sporttal is, az elején kitartóan, nagy vehemenciával csináljuk, majd belefáradunk a küszködésbe és megállunk, abbahagyjuk. A tanulás is hasonló stációkon vihető végig. Nagyfokú motiváltsággal kezdődik általában, majd csökkenő érdeklődés és kitartás övezi. Még az is lehet, hogy a folytonos akadályokba való ütközésnek (vizsgák, számonkérések, beadandók, unszimpatikus tanárok…stb.) hatására feladjuk. A házimunka is hasonló: hiába nyaljuk át „csilli-villire” az egész házat, egy idő után újra és újra meg kell tennünk, hisz nem lehet hetekig fenntartani a tisztaság, higiénikus környezet állapotát sem. A gyermeknevelés is egy örök küzdelem. Újabb és újabb, nem várt nehézségekbe ütközöl, de nagyon jól tudod, hogy érdemes tenni érte, és hogy kell is, hisz ez a feladatod. Ha nem foglalkozol csemetéddel, nem tudod elérni a vágyott célt semmilyen tekintetben sem.
Párkapcsolataink is ilyenek. A szerelem mámorító hevében azt gondoljuk, hogy ez az, amire mindig is vágytunk: pezsgés, nevetés, bizsergés, flört, édelgés, közös programok, szórakozás…stb. Amiről abban a stádiumban elfelejtkezünk az az idő és a később jelentkező problémák. Évek múlásával ugyanis rá kell eszmélnünk arra, hogy ”tenni akarás” nélkül nem működik a dolog. Ha nem figyelünk, teszünk érte; szépen, óvatosan eltávolodunk egymástól. Ez is egyfajta küzdelem: bizonyos esetekben ugyanis önmagunkat alárendeljük a másik óhajainak. Ezt hívjuk kompromisszumnak. Maga a „kompromisszum” szó számomra negatív jelentést implikál. Pedig pozitív jelentéstartalommal bír normális esetben, csak talán az én tapasztalataimmal van baj. Ugyanis objektíven végig gondolva, ha egy kapcsolatban a két ember tiszteli egymást, akkor a kompromisszum fogalma átértékelődik, és szeretetteljes gesztussá válik, amit a másiknak kívánunk nyújtani, és mindezt szívesen hajlandóak vagyunk megtenni. És ha optimális a kapcsolat, akkor ez oda-vissza kell, hogy működjön. Egy jól funkcionáló párkapcsolatban nem szabad, hogy „teherként” éljük meg, ha valamit meg kell tennünk a másikért. Viszont folyamatosan „adni” sem lehet, mert akkor egy idő után kizsákmányolva, kiszipolyozva, teljesen kihasználva érezhetjük magunkat, és ekkor válik súlyos teherré, ha ismételt megalkuvásra vagyunk ítélve…
Igen… Mindenki életében, munkájában, kapcsolatában, hétköznapjaiban jelen van a küzdés minden szinten. Erre a küzdelemre tisztelettel tekints, és semmi esetre sem fájdalommal, avagy lemondással! A küzdés az életünk egy alapszükséglete, úgyis mondhatnám, hogy esszenciája; csak sokan talán nem értik a lényegét. A küzdés az, ami értelmet ad hétköznapjainknak, a küzdés az, mely segít bennünket abban, hogy mind fizikailag, mind emocionálisan egy tökéletesebb életet élhessünk. Ha ezt megérted, még az is lehet, hogy a problémádra sem akadályként tekintesz, hanem egy olyan feladatként, mely életed szükséges velejárója…
"Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"
(Madách Imre)
