Egy kedves, külföldön lévő barátommal egy e-mail-t váltottunk a minap, és elgondolkodtam a helyzetén... meg a magamén is persze...
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondanám, hogy az emberek öt alapkategóriába sorolhatók be. (Tisztelet a kivételnek, remélem, ezt már le sem kell írnom... :))
Az első csoportba imádott társadalmunk azon mélyen tisztelt egyedei sorolhatók, akik se szerelemből, se pénzért nem kívánnak megalkudni: nem dolgoznak, nem tanulnak. Nem is fognak. Különösebbek nem is akartak soha. De ne ítélkezzünk olyan hamar! Ugyanis, ha a megélhetési szülés számít, akkor ők is dolgoznak valamin igen keményen. És ez jó! Valakinek. Remélem, lejött, hogy nem Neked. Ők azok, aki kedvelik az érzelmeiket a külvilág tudatára hozni; hisz nevetni szeretnek, sírni pláne. Napjaik minden egyes pillanatát az a bizsergető érzésen való töprengés tölti ki, amikor felveszik az állambácsi által nyújtott, életet adó mannát, és megihatják rajta az első, várva-várt kocsmakört. Állampolgárként Te is kicsattanóan boldog vagy, hisz adózott forintjaiddal eltarthatod őket. Így tudod azt, hogy volt értelme a mai napodnak is. Volt kiért dolgoznod, éjszakákon át magolnod, tanulnod. Értelmet nyert minden elhullatott verejtékcsepped, álmatlan éjszakád, izzasztó napod. Hát, nem nagyszerű?
A második csoport nagyon fontosnak tartja a pénzt, a stabil egzisztenciális hátteret, vagy a titulust, hogy karriert építsen, hogy megalapozza Csipkerózsikába illő jövőjét. Ennek érdekében rendkívüli áldozatokat hoz: vagy emberfeletti teljesítményt produkál munkamennyiségben, stresszes munkaórában, vagy hazájától messzire elvonul valami –többnyire alantas- munkát végezni, és egy szépreményű fizetés honorálja a családtól, barátoktól vagy pusztán a kishazától távol töltött momentumokat. Karrier vagy lé, vagy adott esetben mindkettő rendelkezésükre áll. Erre méltán büszke lehet az ember, hisz nagyon véres volt az odavezető út. Nekik azonban felbecsülhetetlen a költségük is: családjuktól elvett idő, elillanó fiatal évek, gondoskodó, szeretetteljes légkörtől való megfosztottság az ára mindennek. De lehet, hogy csak egy darabig. Ha optimálisak és tényleg realizálhatóak a célok már viszonylag rövidtávon; akkor ők valóban nyerő csoport lehetnek. Hisz megalapozott hátterükkel könnyen tudnak boldogulni. Viszont legtöbbször sajnos nem azt csinálhatják, amit szeretnek. Hmmm... Milyen furcsa és ironikus egy úttal, nem? A pénznek, még ha birtokoljuk is, nagy ára van.
A harmadik csoport puszta szerelemből dolgozik. Mert szerelemre született. Felfogta, tudja, érzi, hogy egy szerelem az sohasem kifizetődő, nem különösebben éri meg. Anyagilag legalábbis. (Érzelmileg sem, de most azt hagyjuk! Na, jó... Vicc volt...:)) Ez a csoport viszont munkájában motivált, szereti azt, így a stressz általi megbetegedések is kevésbé érintik. Szerelmét pénzért nem váltja be. Hisz ahhoz nagyfokú lojalitás fűzi ugyanis. Valamiért hivatástudata van. Nem tudjuk miért, csak azt, hogy elsősorban nem a pénzért. Tisztában van azzal is, hogy puszta szerelemből hosszú távon nem lehet könnyedén megélni. És itt is megjelenik az előzőekben már közvetetten említett, fránya belső konfliktus...
A negyedik csoport tagjait itthon hívhatjuk fehér hollóknak is. Hibrid csoport, az előző kettő keresztezéséből létrejött, szerencsés csillagzat alatt született szerelemgyerekek. Hőn imádott hivatás és kielégítő anyagi háttér birtokában irigykedve vethetsz rájuk egy kósza pillantást, hogy igen: Istennek hála, azért ilyen is van! Árpád apánk is büszke lenne rájuk! De a látszat még itt is csalhat...Te sem lehetsz tisztában mindennel velük kapcsolatban.
Az ötödik kategória következik. Ha öngyilkosságra hajlamos vagy, vagy bipoláris tünetekkel bírsz, ezt a pár sort hagyd ki, és ugorj a következő bekezdésre a saját érdekedben... Szóval ők azok, akik nyilván szintén dolgoznak. Keményen. Egyszerűen rühellik, zsigerből gyűlölik a munkájuk minden egyes mozzanatát, mert monoton, mert beáll olyankor a teljes agyhalál, mert van egy olyan főnökük, aki nem vette észre, hogy a rabszolgatartást már egy jó ideje eltörölték, mert a havi keresetük a nagylelkűen rezsicsökkentett rezsire sem futja.
Kb. ez ma az ország. Reméljük, kedves olvasó, hogy nem a két szélső csoportba tartozol. A szélsőségek ugyanis sosem jók. A közbülső három viszont elgondolkodtató... Melyik éri meg? Szeretni valamit? Vagy pénzt csinálni? Vagy, ha megvan mindkettő, akkor már az a boldogsággal egyenlő?
Nem, biztos, hogy nem. Nincs jó kategória, nincs jó döntés. Egyéni prioritás van. Mindenkinek a saját értékrendjétől függhet, hogy mit tart fontosabbnak. Hogy mennyit képes áldozni azért. Egyre kell figyelnünk: hogy a számunkra meghozott áldozat eszmei vagy tényleges értéke semmi esetre se haladhatja meg önmagunk nyereségét. Igen, a mérce Te magad vagy, és nagyon jól tudod, hogy hol vannak a határok. Hisz gondolj csak bele, ez a Te életed, a Te játszmádat vívod, és Te vagy az, aki a saját játékszabályaidat felállítottad!
