Érdekes, hogy három különböző élet miként áramlik valahol egy mederben. Sokat gondolkodtam ma este azon a két szón, hogy „válság" és „megszokás". Illetve ez így nem elég kifejező: úgy értem „folyamatos válsághelyzet" és „intenzív megszokás". Az utóbbi tényleg ennyivel erősebb lenne? Még akkor is, ha a válság totális, pusztító katasztrófát jelent? Hol van az a pont, amikor valaki ráébred arra, hogy érdemes arra, hogy elismerjék, megbecsüljék, emberként bánjanak vele vagy, hogy csak szimplán értékeljék a gesztusait?
Ennyire félünk? Vagy sérti az egónkat, ha nem sikerül véghezvinni azt, amiről álmodtunk, vagy amit elterveztünk? Hogy van ez pontosan?
Minden kapcsolat megromlik? Mindennek csak az eleje lenne jó? A hétköznapi problémák ennyire kifordítanák a személyiségünket? Vagy inkább a másikét? Vagy mindig is olyan ember volt, csak megjátszotta magát? Vagy a rózsaszín köd az elején tompította éles látásunkat? Nem, ez hülyeség... Valami másnak is kell lennie, hisz ketten jutottatok el valahová, mindenki ezt mondja. Igen, de mi van akkor, ha úgy érzed, hogy mindent megpróbáltál, mégsem tudsz segíteni? A másik meg nem sokat tett, úgy gondolod akarva-akaratlanul. Vajon ez fordítva is igaz? Hogy a férfi is hasonlóképp érez, csak mindenkinek más az értelmezése, tűrőképessége, személyisége...stb. Hogy van ez pontosan? Vagy csak a nemből adódó mentalitásbeli különbségek így törnének felszínre?
Egyik félnek mindig jobban meg kell alkudni, mint a másiknak? Kompromisszum, teljes egyenrangúság nincs? Akkor hogy tartható fenn valami hosszú távon, ha az egyik fél folyamatosan kiszolgáltatott? Ha múlik a szerelem, a kompromisszumkészség annyira lecsökken az egyik fél részéről, hogy nem is vesz róla tudomást?
És akkor mi a titok? Úgy értem, a jelenlegi században mi egy hosszú kapcsolat titka? A hosszú kapcsolat alatt egy pozitív dolgot értek, amely természetesen nem problémamentes, de kölcsönös akaráson vagy elfogadáson alapul. Van még ilyen? Vagy ez már nem az az időszak? Már ez nem társadalmi elvárás? Mint ahogyan a házasság sem?
Ki a hibás? A világ? Irreális valóságot kergetünk, s a nap jó részén egy virtuális, boldognak tűnő, virtuális világba menekülünk? És ebben hiszünk? Csupán materiális javakért küzdünk, és emberi kapcsolatainkat elhanyagoljuk? Tényleg azt a világot éljük, amikor is az embereket használjuk, és a tárgyakat szeretjük, és nem pedig fordítva?
Különös ezt így leírni, de tényleg valami ilyesmi történik. Egy olyan világban, ahol minden a fogyasztásról szól, az embernek kevés hely marad. Sokszor felesleges termékekért, szolgáltatásokért gürcölünk, és a fontos emberi kapcsolatainkra már nem marad elég erőnk, vagy ha marad is, nem azokra fordítjuk. Az értékek elértéktelenedtek, az értéktelenség meg felértékelődött. Igen, azt hiszem, ezt a világot éljük most. Így nem könnyű párban sem megmaradni. Viszont egy egészséges gondolkodású társsal nem is lehetetlen. A kérdés az, hogy melletted ilyen van-e...
