Feszít. Belülről emészt. Mellkasunk gyakori, intenzív erőpróbája. Függetlenül a kiváltó októl –legyen az párkapcsolati-magánéleti konfliktus, munkahelyi stressz, anyagi küzdelem, családi perpatvar vagy mindez együttesen- mindenkinek ugyanolyan nehéz. Sőt, mindenkinek a saját problémája a legkeményebb. Ilyenkor felejteni akarunk. De nem megy. Pedig már régóta azon vagyunk. Egy nagy fájdalom helyét, egy mély, tátongó, koromfekete űrt kellene sajnos újra és újra betapasztanunk. Már végképp nincs hozzá anyag, nem tudjuk mivel. Eddig lehet, hogy az itallal töltöttük be a mély lyukat. Vagy marékszámra szedett gyógyszerekkel, rosszabb esetben önpusztító drogokkal. Kiderült, hogy az alkohol nem marad ott, ahova betöltjük. A gyógyszer is csak tüneteket kezel, okokat nem. Nem is gyógyszerek, inkább vegyszerek. Csak a testünket mérgezzük velük, valótlan bódulatot keresve. De sokszor könnyebb az egyszerűbbnek tűnő megoldás.
Egy jó barát segíthet csak. De neki meg megvan saját élete. Fiatal, előtte a lehetőség. Megérdemli, hogy úgy alakuljanak a dolgai, ahogy mindig is vágyott rá. Így van rendjén…Család. Szűkebb-tágabb környezet. Tagjai mindig ott vannak mellettünk. Jót akarnak, mérhetetlenségig támogatnak, ösztönöznek. Szeretnek a magunk tökéletlenségével együtt. De tudjuk, hogy nem oldhatnak meg helyettünk mindent. Nem lehetünk ennyire önzők. Nem terhelhetjük őket tovább, ehhez végképp nincs jogunk.
Nincs mentség, nincs kiút. Vagy mégis… Isten. Vagy lehet, hogy más azt mondaná, hogy egy felettünk álló, ismeretlen hatalom. Mindegy, hogy hogyan nevezzük. Meggyőződés. Belső hit. Hit, hogy elmúlik a nyomás. Hinni abban, hogy megerősödünk. Hogy új életre kelünk. Hogy a magunk módján boldogok leszünk. Hogy felülemelkedhetünk önmagunk sérelmein végre. Hogy elengedjük a sanyargató múlt minden egyes, fenyegető foszlányát. Hogy megtanulunk végre ténylegesen is újra bízni. Hogy levetkőzzük számtalan rossz tulajdonságunkat, vagy legalábbis valamiképp tompítjuk azokat. Hogy szemléletet váltunk. Hogy apró értékeket keresünk önmagunk és mások életében. Hogy megbocsájtunk. Valójában, tiszta szívvel. Hogy szélnek eresztjük felgyülemlett haragunkat. (Mennyi minden van, ami elengedhetetlen ahhoz a bizonyos nyomás eliminálásához. Még leírni sem könnyű őket, nemhogy kivitelezni! A „hogyan”-nal meg nem is vagyok teljesen tisztában… Még… Sajnos…)
Nyomás. Terhet jelentő szó. Ránk nehezedve, sziklaként cipeljük életünk monoton hétköznapjaiban. Legtöbbünk talán úgy érzi, hogy teljesen érdemtelenül vagy méltatlanul. Mert azt látjuk úton-útfélen, hogy más rajtunk kívül milyen rendkívülien boldog. És még lehet, hogy azt is érezzük, hogy: „hogy lehet ez”? Hisz szerintünk nem is érdemli meg. Pedig tudjuk, hogy nincs jogunk ilyet érezni, mégis érezzük. Egyébként valószínű ez csak puszta külsőség, hisz nem látunk bele mások életének minden egyes percébe. A nyomás ugyanis mindenkinél kisebb-nagyobb formában jelen van, még ha néha időszakosan is. Igen, lehet, hogy vannak szebb periódusok, amolyan élénk rózsaszínűek, amikor egy magas hullámcsúcsra érve azt érezzük, hogy minden tündérmesébe illően tökéletes. Hogy mindig is pont erre vágytunk. De minden csúcsot szükségképpen egy morózus, lankás rész is követ, és sajnos minden völgy hosszabb távon fut, mint az a bizonyos, ideiglenesen az egekig emelő csúcs.
Nyomás. Depresszióval karöltve behálózza testünket. Mozgásképtelenné, lebénulttá tesz minket. Kilátástalanság. Hidegség. Szomorúság. Fájdalom. Emocionális gyengeség. Instabilitás. Kétely. Bizonytalanság. Félelem. Nem hiszem, hogy számíthatunk másra, ha tényleg meg akarunk szabadulni tőlük. Mi vagyunk azok egyedül, akik akaratukkal, hitünkkel, avagy tetteikkel befolyásolhatjuk életünk alakulását. És ha valamit tényleg akarunk, hiszünk és teszünk is érte, akkor talán a depresszió sűrűre szőtt, fojtogató hálójába gabalyodott, nyomást jelentő súlyok is béklyóként hullhatnak le rólunk. Persze semmi sem biztos, itt minden csak egy nagy „TALÁN”…
