Nagyon furcsa, de ezt a fogalmat nem mindenki ismeri. Még olyanok sem, akikről valaha azt gondoltam, vagy legalábbis titkon reméltem, hogy igen.
Ez lenne talán egyike azon szavaknak, amelyek semmiképp sem önmagunkról szólnak. Hanem szeretetből fakadó önfeláldozásról. Van olyan ismerősöm, akinek a szótárából az évek alatt kitörlődött ez a szó. Vagy lehet, hogy sosem volt benne. Nem is emlékszem már pontosan.
Az is elképzelhető, hogy ő csinálja jól?
Ha nincs önfeláldozás úgymond, akkor kényem-kedvem szerint megtehetek bármikor bármit. Én vagyok akkor csak egy nagyvilágban. A világ pedig értem van. Nem kell foglalkoznom másokkal, törődjenek mások velem. Hisz fontos vagyok. Az én érzéseim fontosabbak, mint másoké. Illetve, csak azok a fontosak. Uh, de rohadt jó! Hisz így nem kell alkalmazkodnom. Nem is tudnék, pláne nem akarok. Azt csinálom, ami nekem jó. Ez az én életem. Megvannak az önálló döntéseim. Okos vagyok, majdnem lángelme. Más nem szólhat bele elhatározásaimba. Maximum véleményt nyilváníthat, azzal meg úgysem fogok egyet érteni. Vannak hobbijaim. Másnak ne legyenek. Az én szabadidős tevékenységeim elvégre sokkal élvezetesebbek. Vannak hétvégéim. Szabadidőm. Azzal azt csinálok, amit én akarok. Hisz, benne van a kifejezésben is, hogy az én „hétvégéim”. Nem másé. Hétvégém 48 órás szabadideje nem ütközhet számomra kedvezőtlen programmal. Van családom. Családom elsődleges kötelessége, hogy mindig mindenben, feltétel nélkül mellettem álljon. Ez egy amolyan íratlan szabály. Ha fáj valami, vagy nekem nem jó, megoldom, hisz nagyon talpraesett vagyok. Mindegy, hogy másoknak mekkora áldozattal, keserűséggel vagy belső konfliktussal jár. Mások nem léteznek. Illetve tudom, hogy léteznek, de ez nem az ő életük. Ez továbbra is csak az ÉN életem. Az én pillanatnyi helyzetem jobbá tétele a tét. Mindig is ez volt a cél. Hibáimat elvárom, hogy azonnal megbocsássák. Mondjuk, nem sok hibám van. De azokat is valakinek köszönhetően követem el mindig. Így már nem is az én hibám. Az övé. Keresem az önigazolást. Elvárom környezetemtől, hogy mindig mindenben mellettem álljanak. Hiszen ők is tudják, hogy én mindig mindent megteszek valamiért.
Nem, nem valamiért tesz meg ez az ember valamit, hanem magáért. És nem valamit tesz meg önmagáért, hanem mindent.
Tényleg ennyivel könnyebb lenne az életünk abban az esetben, ha másokra nem kellene figyelnünk? Maximum csak addig, amíg fétisként, lángolva imádjuk őket? Így működne? És később? Ha azt a bizonyos lángot az évek szürke pora eloltja vagy szikrává tompítja?
Önzetlenség. Meglehetősen kemény munkával járó szó. Igen, így lehet, hogy többen félünk tőle. Lehet, hogy sokszor kudarcot vallunk, ha szemben találjuk magunkat vele. Hisz nem vagyunk tökéletesek semmiképp. De azt érezzük, hogy a szeretet vagy a nagyrabecsülés irányítja az önzetlenséget. És ha ezt a fogalmat sikerül kiviteleznünk, akkor elvileg túláradó boldogságot érzünk. Csak abban az esetben nem, ha olyan személy felé irányul, aki alapvetően magát helyezi fölénybe másokkal szemben. Nem baj, ha néha megtapasztaljuk azonban az önfeláldozást függetlenül a célszemély önző vagy önzetlen mivoltától. Egyet nem szabad elfelejtetni, hogy bármilyen tapasztalatunk is legyen a megalkuvásról, kompromisszum minden emberi kapcsolathoz elengedhetetlen még akkor is, ha sokszor a megvalósításához vezető út tátongó szakadékokkal tarkított. Nehéz, tudom…
