Félretéve minden szarkazmust, iróniát, keserédes humort, poént, viccet, szeretnék egy olyan kérdést megközelíteni, amit még eddig nem: „Mikor kell lépni?”
Talán akkor kell előretekinteni, amikor már nem tisztel a másik, amikor elhiteti Veled, hogy nem teljes értékű vagy, ha ő nincs melletted. Amikor teljes meggyőződésből úgy véled, hogy nincs értelme tükörbe nézned, mert rosszul vagy attól, aki visszatekint rád, és már te sem szereted azt az embert. Amikor már egy cseppnyi kedves szó, nagyrabecsülés sincs, amikor nem mered önmagad adni előtte, - vagy mernéd, de érzed, tudod, hogy nem lehet… Amikor nem várod sem a hétvégét sem a hétköznapot, amikor már minden mindegy. Amikor inkább a magányt keresed, amikor elkezdesz félni a kiszolgáltatottságtól, amikor nem hiszed, hogy képes vagy egyedül is az önálló életre…
Közhelynek tűnő gondolatok, de lehet, hogy már többen érezték. Picire összekuporodva azt hiszed, hogy az „első lépés” a világ legkeményebb dolga. Pedig nem az. Csak összegörnyedve, összekuporodva „miniatűrként” nem tudod megtenni.
Félsz a jövőtől, attól, hogy nulláról építed újra az életed, hogy újra és újra felborulsz, vagy, hogy összeomlasz, mint egy hegyoldal. Igen, megeshetnek ezek a dolgok is, de ne felejtsd el, minden okkal történik. Félsz, hogy lépned kell, és nem tudod, hogy annál a lépésnél lesz-e talaj a lábad alatt, vagy szakadékba zuhansz-e. Nem vagy tisztában a lépés pillanatában azzal sem, hogy lesz –e korlát, biztosító kötél, mely megtarthat, ha esned kell. Minden képlékeny és rettentő félelmetes, hisz a megszokás „melegnek hitt” kuckójából még a kislábujjad sem kívánod kidugni. Pusztán azért, mert megszokott a helyed, és mert rettegsz az ismeretlentől. Az ismeretlentől meg valakinek köszönhetően félsz. Annak, aki elhiteti Veled, hogy nélküle nem létezik teljes értékű élet, nélküle nem lehetsz sikeres vagy boldog ember.
Sajnos, ha valaha is éreztél így, akkor azt kell, hogy mondjam –bármily fájó is- lehet, hogy nem a legmegfelelőbb ember mellett töltöd napjaid: hisz nem tisztel vagy szeret semmi esetre sem. Ami még kiábrándítóbb, soha nem is fog. Inkább önmagát szereti, és tévesen a túláradó boldogságélményt hajszolja. Tökéletes boldogság létezése híján –tudat alatt vagy tudatosan- elsősorban Téged vádol életetek tökéletlenségéért. Valami olyan fogalmat kerget, ami nem létezik, csak egy utópikus világban. Utópiákat űzni nem feltétlen éri meg. Rá kell ébredni arra, hogy a boldogság két ember között a szerelem csillapodásával már csak az akarás, a tisztelet és a nagyra értékelés pillérein nyugszik általában konfliktusokkal övezve. Azonban a negatív impulzusok csak annyira képesek megrázni az oszlopaitokat, mint egy kisebb földmozgás. Erős, jól felépített tömbök kibírják a kisebb rengéseket, ne feledd! De ha az egyik oszlop eleve megtöri a másikat, külső természeti katasztrófához sincs szükség ahhoz, hogy tartószerkezetestől, mindenestől összeomoljon mindaz, amit együtt létrehoztatok, vagy amiért együtt oly sokáig küszködtetek.
A lépés maga félelmetes, de semmiképp nem fáj. Ami igazán fáj, az az előzőekben említett „oszloptörés”, hisz az volt az a pont, ahol végleg elveszetted önmagad. A lépés inkább önsajnálattal jár, környezetedtől nagyfokú empátiára vágysz, amit adott esetben meg is kapsz, de neked nem elég. Megtapasztalod társként a Magányt, és idővel rájössz, hogy azért jött az életedbe, hogy visszatérj önmagadhoz, és hogy még jobban, mélyebben egyesülj a régi éneddel. A Magány valójában nem is egy negatív fogalom, inkább az önismereti tréning természetes faktora; mely még ha van is szakadék, segít kihúzni belőle. Az egyedüllét teszi lehetővé, hogy –hogy hosszú idő után- végre magadnak élj, és hogy újra felépítsd azt az embert, aki kicsattanó jókedvvel, hamarosan mosolyogva kacsint vissza Rád abból a bizonyos tükörből.
Ha ez ténylegesen megtörtént, a Magány teljesítette tökéletes misszióját, és egy úttal távozik az életedből…
