Van egy zsákom. Egy naaaagy, fekete szemeteszsákom. Az enyém. Tele van. Tömve cipős dobozokkal, a dobozokban papírok, apró tárgyak. Ezek az EMLÉKEIM. Egy szemeteszsákban. Milyen fura, de máshova nem tudtam őket rakni, így tudtam csak felvinni őket a padlásra.
A szívem is tele van, de a többi a zsákban. Ott lapulnak a régi szerelmeim, a barátaim, a levelezőtársaim, a régi életem nyomai,ahogy felnőttem, ahogy változott minden és mindenki körülöttem. Nem is a pakolás volt hosszú idő, hanem az, hogy elkezdtemolvasgatni. Nevettem, pityeregtem, elraktam. Nevettem, pityeregtem, elraktam. Így lett tele a zsák. A zsák vagyok én, én vagyok a zsákban, vagyis ami voltam én és a kis világom. Kijelenthetem, hogy bizony 15 év belefér egy nagy fekete zsákba, pont annyi, amennyi. Nem túl nehéz, nem túl könnyű, éppen fel lehet cipelni a padlásra. Mert magammal vinni már nem tudom sehova. Itt vagyok újra, ahonnan elindultam. Itt vagyok, ahol elkezdtem gyűjtögetni, és most összeszedek, megtisztítok mindent,hogy az új dolgoknak legyen helye.
Oda jutunk vissza, ahonnan elindultunk, hogy újra kezdjünk mindent. Ez rám, most kimondottan igaz. Anyámék lánya lettem megint. Vajon azok, akik régen szerelmes levelet írtak nekem, hova tehették az én leveleimet? Zsákban, cipős dobozban tárolt, vagy tűzön elégetett emlék vagyok-e nekik? Érdekes, mert ha találkozunk, legtöbbjükkel csak köszönünk egymásnak, és elfordulunk, megyünk tovább. Pedig olyan közel álltunk egymáshoz, megengedhetnénk magunknak, hogy kicsit közvetlenebbek legyünk.Most ez miattunk van, vagy a társadalmi elvárások miatt, hogy mégis így viselkedünk? Nem lenne ildomos beszédbe elegyednünk, miután családapák, családanyák meg a fene se tudja mik lettünk, vagy a szakítások árnyékolják be azt a meg nem valósított teljesen banális kommunikációt, amire lehet, hogy tudat alatt mindegyik fél vágyik??!!
És egyébként is, miért pont fekete a legtöbb NAGY szemeteszsák??? Lehetne sötétlila, sötétpiros vagy sötét rózsaszín. Mindegyik színből lehetne olyat csinálni, hogy ne látszódjon át ami belekerül. 15 évet ömlesztettem egy helyre. Ezekről a kis-nagy titkokról csak én tudok, nem akarnám, hogy bárki is elolvassa őket. Az már rendesen "emlékerőszak" lenne. De azért olyan jó lenne, ha a jövőbeni emlékeim nem egy nagy szemetes zsákban landolnának. Betenném őket a megüresedett helyekre. Túl sok ez nekem, én most már együtt akarok elmélkedni az emlékeken azzal, akivel átélem. Akiktől kapok, és akiknek adok.
És ezzel a 4 éves szemelvénnyel megboldogult szép lány koromból kijelenthetem, Kedves Olvasó, hogy elvesztettem a "blogszüzességemet", egyéb iránt azóta már designer szemetes zsákokat is a piacra dobtak. :)
