Ki gondolta volna, hogy 30 évesen jön el az az idő, amikor már egy szülinapot sem várhat nyugodtan az ember. Olyan dolgok jutnak eszedbe, hogy harminc gyertyával már egy társasházat is felgyújthatsz, szóval tortára talán rá sem érdemes rakni őket, hacsaknem szeretnél Matuska Szilveszterest játszani pont a szülcsinapcsidon. Elmúlt éjfél, és még mindig fenn vagyok. Diákként január elején ez azért bőven elvárható. És megtörténik egy újabb tízes átlépés. Huh, ez fájt! Tényleg fájt. Na jó, azért annyira mégsem, hisz most is mosolyogva írom ezeket a sorokat.
Azt mondják, hogy életünk utolsó percében lepereg lelki szemünk minden egyes átélt legfontosabb mozzanatunk. Valami hasonlót éreztem ma éjfél után. Hirtelen megtelt az agyam mindennel, az apróságoktól egészen a nagy dolgokig: eszembe jutottak életem elhibázott napjai, kellemes percei, legjobb barátaim, fősulis élmények tömkelege, nagy összeveszések, gyerekes csetepaték, szórakozások, idegölő, monoton gyufagyári munka, egy majom exfőnököm, poénok, elfuserált kapcsolatok és persze a fájó emlékek is, melyek az idő múlásával enyhülni látszanak. Talán elmondhatom, hogy „hivatalosan” is felnőtté váltam. (Igen, még csak most…) Gyerekkoromban ugyanis, azokat már igen öreg fiatalnak tekintettem, akik túl voltak azon a bizonyos tripla X-en. Nekik már mindegyikőjüknek családja, gyereke volt, felelősségteljes munkája, szép reményeket kecsegtető életcélja. Bizonyos értelemben lehet, hogy le vagyok maradva, de legalább a kor tekintetében semmi esetre sem.
Hmmm… Érdekes azért. Bölcsebbé kellene válnunk egy bizonyos tízes átlépéssel? Hibázhatunk még? Baj, hogy ha még egy csomó mindent nem valósítottunk meg, amit mások már évekkel ezelőtt? Már elvárás esetleg az is ilyenkor, hogy komolyabbá, felnőttebbé váljunk?
Remélem nem. Nem mintha örök gyerek szeretnék maradni. Nem, semmi esetre sem. A felelősségvállalást sem szeretném elkerülni. A hibáimat is igyekszem felvállalni továbbra is. Akkor változott valami? Talán nem. Rövidtávon legalábbis semmi. Ha visszatekintek a húsz év környéki önmagamra, akkor viszont igen. Rengeteg minden. Egy szakadékot látok, melyet egy keskeny híd ível át. A hídon robosztus korlátok ágaskodnak. Igen, van egy erős híd, egy stabil, összekötő kapocs, mely segítségével még mindig magabiztosan képes vagyok visszasétálni a felhőtlen, különösebb kötelezettségektől mentes világba, még ha rövid időre is. Talán Neked is vannak még olyan pillanatok az életedben, amikor újra és újra átélheted, hogy gondtalan gyermek, serdülő vagy ifjú vagy. Hogy ez baj-e? Nem hiszem…Hogy kiváltság-e? Mindenképpen.
„Mindenki annyi, amennyinek érzi magát.” – sokan hangoztatják az oly elcsépelt mondatot. Tényleg így van? Mi határozza ezt meg? A személyiségünk? A temperamentumunk? A stílusunk? A beszédünk? A mentalitásunk? A külsőnk? Az öltözködésünk? A környezetünk visszacsatolása? Vagy mindez együttesen?
Azt hiszem, én kevés vagyok ahhoz, hogy ezt a kérdést pontosan megválaszoljam. Az biztos, hogy még egy tízes átlépéssel sem változik semmi. 29-ből 30-ba lépni pont olyan, mint 27-ből 28-ba, vagy 21-ből 22-be. Talán csak a szám gömbölyűbb. Vagy mivel hogy nagyobb, ijesztőbb. De ha minden jól megy, jövőre lesz ennél is ijesztőbb, szóval aggodalomra semmi ok.
A kulcs talán minden esetben az lehet, hogy –még ha sokszor nehéz is- megtanuljuk azt, hogy önmagunk elfogadása nem életkor, külső vagy teljesítmény-specifikus. Ha életünket nem másokéhoz akarjuk viszonyítani, hanem megpróbáljuk a saját magunk kisebb-nagyobb sikereit meglelni, a saját magunk által elkövetett bukásokat, kudarcokat elfogadni és tanulni belőlük, akkor a kor egy olyan másodlagos tényezővé válik az életünkben, melybe csupán a megélt pozitív és negatív élményeink ágyazódtak bele. Ilyen formában a korunk nem is foglalhat el központi szerepet az életünkben. És talán nem is az életkor határoz meg bennünket, hanem a benne rejlő tapasztalat, bármilyen legyen is az…
