Barátnőmnél internetes böngészgetés közben, mintegy háttérzajként szólt a TV, melyben mélyenszántó gondolatokat boncolgató, „professzor-doktor" szőkének az volt a legégetőbb problémája, hogy a csuklyás patkány méretű ölebének legyen olyan szettje, mely az ő szerkójához illik. Nem tudom, hogy hol is van a nonszensz fogalmának határa. Talán itt, talán vannak ettől még durvább esetek is. Tényleg fogalmam sincs, és lehet, hogy én kevés is vagyok hozzá, hogy ezt megállapítsam. A műsor végét is megnéztem, immáron kíváncsiságból. A végeredmény az lett, hogy a rettentő intellektuális plázamacskaféleség választott a –megjegyzem: szerencsétlen – kutyának egy kék, „menő rucit", na, meg piros edzőcipőket. Ha azt gondolod, hogy nincs lejjebb, de igenis van! Fel is adta rá a cipellőket, és menésre kényszerítette szegény kis jószágot. (Pusztán azért, mert a kutya sportcipője „frankón" illett a rendkívül attraktív gazdi ruhácskájához). Mondanom sem kell, a kutya csetlett-botlott, még ő is azt gondolhatta, hogy: „EZ NOOORMÁLIS?")
Igen. Ez ma az ország, ez az „abszolút igény". Nem élünk egy jóléti államban, de mégis ilyen műsorok finanszírozása nem okoz nekünk gondot... Különös, nem? De persze, tudom, ezt nem így kell felfogni...
De mégis, miért van az, hogy ennyire igazságtalan az élet? „Professzor-doktorunk" a populáris csatornákon nyávog, nyafog, visít, vonyít, mint a vágáson a másfél mázsás disznó; és az a legfőbb problémája, hogy vajon megtalálja-e egy vagyonért a megfelelő –szegény kutyának továbbra is rettentő kényelmetlen, természetellenes- ruhát és lábbelit.
Ugyanakkor, ha kinézel az ablakon, akkor pedig azzal szembesülsz kishazádban, hogy egyre több és több ember nyitogatja fel a kukát, hogy találjon magának valami hasznosíthatót, és amivel túlélhetik a napot vagy a hetet. Szívszorító látvány.
Szintén ma történt- még az ominózus műsor megtekintése előtt-, hogy battyogtunk haza kedves barátnőmmel az utcán, s megláttuk az ismerős arcú hajléktalant, aki a környéken szokta tengetni keserves napjait. Nyomban aprópénzt keresetünk a táskánkban, hogy adhassunk neki valami jelképes összeget. A hajléktalan férfi elkeseredett arckifejezéssel felnézett, és azt mondta, amit még soha életemben nem hallottam egyiküktől sem: „Nem kell!" Hangja remegően sírásra hajlott, szemében annyi keserűséget láttál, melyet talán még senkiében sem soha, körmei hosszúak voltak, bőre a piszoktól teljesen fekete. Pőrén volt öltözve, ruhái kinőtt, szakadt, sárral teli, megviselt szövetdarabok voltak. Kinn meg csontig hatoló hideg, fagyos, decemberi szél. Nem meglepőek gondolom ezek a sorok; hajléktalant, bizonyára Te is láttál már többször ilyen körülmények között! Olyat viszont hallottál egytől is, hogy inkább nem kell a pénzed??...Hát, mennyire lehetett szegény elkeseredve??
Sokan hárítanak, ha erre a témára kerül a sor. Azt gondolják, nem az ő feladatuk megoldani ezt a kérdést. Valóban nem, de ha soha senki nem tesz semmit, a helyzetük nem lesz jobb. Van, aki azt mondja, hogy inkább nem adakozom, mert úgyis elisszák, hisz alkoholisták kivétel nélkül szinte. Ember! Ébredj fel! Gondold végig! Megvetsz valakit, aki szeszes italt vesz a pénzeden, mert pusztán ez az egyetlen örömforrása a nap folyamán? Mert az az egy dolog az, ami segít neki felemelni azt a koszos, undorító kukát, és kivenni belőle a túléléshez szükséges maradékot? Te mit vennél, ha a helyében lennél 50, vagy 100 forinton? Lehet, hogy Te is egy folyóboros, tablettás kisfröccsöt, ki tudja... (Lehet, hogy be sem mernél menni a boltba, mert félnél, hogy olyan koszosan be sem engednek...)
Mások azt állítják, hogy nem kell sajnálni őket, azon az alapon, hogy „mindenki a maga szerencséjének kovácsa", és valószínű „sorstalan sorsukat" önmaguk idézték elő. Lehet. Sőt, valószínű többnyire így van. Viszont hadd vessek fel egy kósza gondolatot! Nyáron én is eljutottam egy pontra, mely életem „újrakezdését" jelentette bizonyos értelemben véve. Az indulás pillanata előtt is dolgoztam, tanultam is, ez most is így van. (Szóval a szerencsésebbek közé tartozom minden tekintetben.) Mégis meg kell, hogy valljam őszintén, hogy az újrakezdést nem tudtam volna megvalósítani, ha nincs mögöttem egy stabil családi háttér, akinek a támogatását mind anyagilag, mind lelkileg a mai napig élvezhetem. És mi van azokkal, akiknek tényleg „csak egy váratlan esemény" jelent meg az életében? Vagy a devizahitelesek? Vagy egy önhibán kívüli tragédia? De még ha tehet is valaki a sorsáról, miért van az, hogy valaki rengeteg esélyt kap az élettől, míg más egyet sem? És ezért kellene valakit elítélnünk?
Talán karácsony közeledtével a hajléktalanok is „kedvezőbb" szituációba kerülnek, hisz többen válnak „szociálisan érzékennyé" ebben az időszakban az ünnep intimitásának köszönhetően. Az év viszont 365 napból áll, nem egy hétből. Az adakozást meg hosszú távon „nem lehet győzni"; igen, ez is igaz. De mégis, ha van egy felesleges cuccod, ruhadarabod, bármi használható, ne a szemetesbe landoltasd! Inkább csomagold be, és add nekik oda! De ha nem teszed meg, akkor sem fog történni semmi. Ez esetben lehet, hogy csak arra jó ez a pár sor, hogy gondolkodjunk picit.
Szerencsétlennek érzed magad, mert nem úgy alakul a szerelmi életed, ahogy szeretnéd? Vagy azért, mert a napod nem volt kirobbanóan tökéletes? Vagy mert a főnököd egy igazi idióta és túl sok a rád zúduló munka? Vagy azért, mert megbüntettek parkolásért?
Csendesedj el, és inkább tedd össze a két kezed... én is ezt teszem...
